Az előző posztban szó esett a brit idealistákról, szóval úgy éreztem, időszerű lenne egy kis fogalmi nagytakarítás ekörül a sokat használt, de sokszor homályos fogalom, az idealizmus körül. A mai poszt témája tehát: kik is azok az idealisták és mi a filozófiai értelemben vett idealizmus? Remélem a végére sikerül tisztázni néhány félreértést a fogalommal kapcsolatban és közelebb kerülünk ahhoz, hogy megértsük, miért vallották magukat a történelem során különböző filozófusok idealistának. Vágjunk is bele!

Általában, amikor azt mondjuk valakire, „áh, idealista vagy”, úgy értjük, hogy az illető túlzottan optimista, naiv, gyakorlatiatlan és más hasonlók. Ebben az értelemben az idealista nagyjából a realista vagy a gyakorlatias ellentéte. Olykor – meglehetősen ritkán – filozófusok is használják hasonló értelemben ezt a kifejezést, amikor az idealizmust nagyjából a materialista-naturalista világkép ellenpontjaként képzelik el. Eszerint az elképzelés szerint az idealisták úgy tartják – szemben a naturalista materialistákkal –, hogy a világnak létezik valamilyen a természeti-anyagi világon túlmenő értelme, lényege, célja, egy „ideális”, transzcendens, világon túli régióban (ahol Platón Ideái laknak).

Ebben az értelemben használja az „idealizmus” kifejezést például a huszadik századi magyar filozófus, Halasy-Nagy József rendkívül szórakoztató, de mára enyhén szólva elavult Filozófia című 1944-es könyvében. És nagyjából ebben az értelemben használja a huszadik századi marxista/marxizáló hagyomány egy nagy része is, mint a velük szemben állók egy részének általános megnevezését.

Egy kissé más eszmetörténeti tájékon találjuk a német idealizmus képviselőit is, mint Kant, Fichte, Schelling – a Transzcendentális idealizmus rendszere szerzője – és persze Hegel, akinek a rendszerét olykor abszolút idealizmusként emlegetik. Hogy ők pontosan miért idealisták, az egy hosszú-hosszú történet, amibe – lévén, hogy nem akarok botrányosan hosszú posztokat írni – itt és most nem keverednék bele. Nemsokára lesz egy poszt erről is.

Az "idealizmus" kifejezés legelterjedtebb filozófiai jelentése azonban gyökeresen különbözik mindettől. Napjainkban a legtöbb filozófus „idealizmuson” azt a metafizikai elképzelést érti, amely szerint a világon minden egyes létező mentális természetű. Ez így elsőre elég meredek, szóval tegyünk kísérletet arra, hogy megértsük, mit is jelent ez pontosan és miért gondolna bárki is ilyet.

Vessünk először egy pillantást magára az „idealizmus” szóra, pontosabban egy részére, az „ideára”. Mi is az az idea? Eredetileg (Platónnál) az idea egy transzcendens, örök, változatlan valamit jelentett, amelyen keresztül a hétköznapi, konkrét dolgok szert tettek bizonyos tulajdonságaikra. A korábban emlegetett hétköznapi idealizmusfogalom és a német idealizmus nagyjából ehhez az ideafogalomhoz nyúlnak vissza.

De a 17-18. századra ez a kifejezés szert tett egy másik jelentésre is. A 17-18. századi, vagy koraújkori filozófusok „ideán” egy az elme számára közvetlenül adott mentális valamit értettek. A későbbi filozófiai hagyományban nagyjából ezt nevezzük „képzetnek”. Sokan gondolták akkoriban – és sokan gondolják ma is –, hogy az elme a külvilágbeli dolgokhoz nem közvetlenül fér hozzá, hanem különböző reprezentációkon keresztül. Amikor ránézek egy pohár vízre, az elmém számára nem közvetlenül a vizespohár maga van adva, hanem a pohárnak egy mentális reprezentációja. Ezt nevezték a korabeli filozófusok "ideának".

Ezen az elképzelésen felbuzdulva a 17. századi brit empirista filozófus, Georges Berkeley, akit az egyik első és archetipikus idealistának tartanak, a következő tételt fogalmazta meg: a világon semmi más nem létezik, csak és kizárólag elmék, valamint ideák. Nincsen semmiféle, elméktől függetlenül létező, „materiális” dolog, mivel ezek feltételezése szkepticizmushoz vezet.

Berkeley abból indul ki, hogy az elme csak ideákhoz fér hozzá, csak a külvilágbeli dolgok mentális képzeteihez, nem magukhoz a külvilágbeli dolgokhoz. Ebből mindjárt következik – így Berkeley –, hogy magukról a külvilágbeli dolgokról nem lehet semmiféle tudásunk, csak az ideákról.

Ez viszont nem más, mint szkepticizmus, ami Berkeley számára elfogadhatatlan. Számára nyilvánvaló, hogy van tudásunk a külvilágbeli dolgokról, és mivel csak ideákról van tudásunk, egyértelműen adódik a konklúzió: a külvilágbeli dolgok maguk sem mások, mint ideák. Nincs semmiféle „külső” világ az ideák mögött, minden, ami csak létezik, mentális létező, azaz idea vagy elme. A világot nem az "ideák függönyén" keresztül nézzük, nincs semmi más, csak az elme és a függöny.

Berkeleynak van ezen kívül még néhány érve és elgondolása – mint a híres-hírhedt „esse est percipii” és társai –, de ezekbe talán egy más alkalommal megyek bele. Most inkább térjünk rá az idealizmussal kapcsolatos néhány elterjedt félreértésre.

Először is, az idealisták nem gondolják, hogy a hétköznapi tárgyak, asztalok, székek stb., nem léteznek. Elismerik, hogy léteznek, csak azt gondolják, hogy más a természetük, mint ahogy általában gondoljuk. Míg általában úgy gondoljuk, hogy ezek a dolgok – szemben például a gondolatokkal – nem mentálisak, valójában mégis mentálisak. És ne feledjük, hogy az idealizmus önmagában semmit nem mond arról, hogy miben áll mentálisnak lenni. Az idealista az erről szóló elméletek közül majdnem bármelyik mellett elkötelezheti magát.

Másodszor az idealisták szerint nem mi képzeljük a külvilágot, és nem is mi hozzuk létre.  Sokan tulajdonítják ezt az elképzelést – tévesen persze – a német idealistáknak. Erről egy más alkalommal. Berkeleynál maradva: az, hogy csak ideák léteznek, nem jelenti azt, hogy a világot mi képzeljük, vagy találjuk ki. Ami azt illeti, Berkeley szerint a világot Isten találja ki (aki maga is egy elme), aki teremti és fenntartja az ideákat és az elméket.

De nem kell feltétlenül Istenhez folyamodnunk. Mondhatjuk azt is, hogy az ideák a mi elménktől függetlenül is képesek létezni, ettől még nyugodtan megmaradhatnak mentálisnak. Ugyan a nem észlelt, vagy valamely elme által el nem gondolt idea elképzelése Berkeley szerint inkoherens, de például a tizenkilencedik századi brit filozófus, John Stuart Mill szerint nem az (bár sokan nem szívesen hívnák Millt idealistának, inkább a "fenomenalista" jelzőt találják helyesnek; erről most ne nyissunk vitát). A lényeg, hogy az idealistáknak sok lehetőségük van azt mondani, hogy semmilyen értelemben nem mi teremtjük vagy kreáljuk a külvilágot.

A harmadik gyakori félreértés, hogy az idealisták elborult agyú szobatudósok, akik a karosszékükből akarják megmondani a frankót. Ez ebben a formában egyáltalán nem igaz. Berkeley például igen jó természettudós volt, első műveit az optika területén írta, és nagy elismerésre is tett szert ezen a téren. Sőt idealizmusa többek közt éppen hogy empirizmusából következett. Sok egyéb mellett éppen azért gondolta úgy, hogy a materiális dolgok létét tagadnunk kell, mert úgy találta, hogy semmilyen empirikus alapunk nincs arra, hogy feltételezzük a létezésüket, lévén, hogy tapasztalatilag csak az ideáinkhoz férünk hozzá.

Vagy vegyünk egy másik idealista filozófust, Leibnizt. Szerinte a világon végső soron csak monászok léteznek, olyan metafizikailag alapvető, elmeszerű dolgok, amelyek mentálisak, minthogy képesek észlelésre, sőt bizonyos esetben öntudattal, emlékezettel, stb. is rendelkeznek (ezek az emberi elmék). Mármost Leibniz természettudományos érdemeit, remélem, nem kell mind felsorolnom: Newtonnal párhuzamosan fedezte fel a differenciál- és integrálszámítást, fontos szerepet játszott a modern fizika és matematika fejlődésében. És mégis idealista volt.

Egy szó mint száz: az idealizmus egyrészt egy sokféleképpen használt kifejezés, és érdemes észben tartanunk, mikor melyik jelentést használjuk. Az idealizmus legelterjedtebb értelmezése szerint az nem más, mint egy meglehetősen szélsőséges metafizikai elmélet, amely szerint minden létező mentális természetű.

Ez elsőre talán kiveri nálunk a biztosítékot, viszont fontos látnunk, hogy ezt az elméletet sem jókedvükben találták ki szórakozott filozófusok egy kocsmaasztal mellett, hanem filozófiai problémákat igyekeztek és igyekeznek ma is megoldani a segítségével (merthogy idealisták ma is léteznek, az egyikük például, Howard Robinson, Budapesten is tanít, az én alma materemben, a Közép-európai Egyetemen). Hogy pontosan melyek ezek a filozófiai problémák és hogyan felel meg rájuk a kortárs idealizmus, arról egy későbbi posztban.