A napokban sajnos megint kiújult az Izrael és a Hamasz konfliktusa a Közel-keleten, és mint ilyenkor általában, most is rengeteg kérdés vetődik föl azzal kapcsolatban, vajon meddig jogos az erőszakra erőszakkal válaszolni, vajon mit engednek még meg a háború játékszabályai (ha egyáltalán vannak ilyenek), és főleg, mit kell tartanunk a háború civil áldozatainak kérdéséről. A háború jelensége az egyik legnehezebb probléma a morálfilozófia számára, de éppen ezért nem spórolhatjuk meg, hogy rendesen végiggondoljuk a témához kapcsolódó morális alapvetéseket mielőtt egy ehhez hasonló összetett helyzetben ítéletet mondanánk.
A legszélsőségesebb pacifista álláspont szerint a háború úgy, ahogy van, morálisan rossz, a háború összes áldozata, katonák és civilek egyaránt, gyilkosság áldozata. Ez az elképzelés meglehetősen leegyszerűsítőnek tűnik. Vajon tényleg minden helyzetben morálisan megengedhetetlen háborút viselni? Vajon a szövetségeseknek nem lett volna szabad hadba szállni a náci Németország ellen? Vajon a hazájukat védelmező lengyel katonák, vagy a Donnál harcoló magyarok egy kategóriába esnek a közönséges gyilkosokkal? Nyilván nem.
A filozófusok (és jogászok, satöbbi) ezért már egy jó ideje érdemesnek tartják megkülönböztetni az igazságos háború (vagy talán inkább jogos háború) kategóriáját. Az igazságos háború elmélete szerint vannak olyan esetek, amikor a hadviselés, ha nem is morálisan kívánatos, nem jó, de legalábbis megengedhető. Természetesen sohasem jó dolog embereket ölni, sohasem morálisan kívánatos elfoglalni a hazájukat és más hasonlók, de olykor morálisan megengedett így eljárni, azaz a hadviselés igazságos háború esetén sem nem morálisan jó (kívánatos), sem nem rossz (megengedhetetlen).
Mikor beszélhetünk azonban igazságos háborúról? Van-e ilyen egyáltalán? Az igazságos háború fogalmának védelmezői általában a következő kritériumokat fogalmazzák meg: az igazságos háborút először is egy igaz ügyért (just cause) folytatják. Az persze, hogy mi számít igaz ügynek, rettenetesen vitatott. Általában ide értik az önvédelmet, a gyengébb nemzetek védelmét az agresszió ellen, vagy egy nemzet polgárainak védelmét saját embertelen és erőszakos kormánya ellen. Ezzel szemben a terület és erőforrás megszerzése, a vallási vagy üzleti érdekek érvényesítése egy területen értelemszerűen nem tartoznak a jó ügyek közé.
A jó ügy önmagában még nem elég az igazságos háborúhoz.Tegyük fel, hogy egy nagyhatalom fogja magát és megsérti egy másik, kisebb nemzet szuverenitását, mondjuk azzal, hogy a katonái bemasíroznak a másik nemzet területére, mire én, egy másik nagyhatalom, fogom magam és atombombát dobok Moszkvára (azt hiszem nem sikerült elég általánosnak maradni). Vajon igazságos volt ez a nem túl hosszú életű háború? Nyilván nem.
Az igazságos háború nem csak igaz ügyet szolgál, de az ügyért harcoló fél arányosan kell, hogy fellépjen az agresszióval szemben, számba kell vennie más lehetőségeket is, mint a háború, számításba kell vennie, hogy vajon egy esetleges háború nem okoz-e több kárt a lakosságnak, mint hasznot, hogy egyáltalán van-e esély a győzelemre (ha nincs, szükségtelenül küldi a katonáit a halálba), és így tovább.
Ebből is látszik, hogy sokszor egyáltalán nem olyan könnyű eldönteni, vajon igazságos háborúról van szó, vagy sem. Vegyünk egy viszonylag idevágó példát. Az Izrael, valamint Egyiptom, Jordánia, Szíria és Irak közt zajló hatnapos háború 1967-ben azért tört ki, mert a négy arab állam közös erővel el akarta törölni Izraelt a föld színéről (nagyjából). Úgy tűnik, a dolog tiszta sor: Izrael önvédelemből visel hadat, az izraeli katonák számára morálisan megengedhető, hogy védelmezzék a hazájukat.
Igen ám, csakhogy a háború után Izrael olyan területeket is megszállás alatt tartott és a magáénak nyilvánított, amit az ENSZ 1947-ben nem neki, hanem Palesztinának adott. Ez sokak szerint a legyőzött ellenséggel való igazságtalan bánásmód. Bár a hatnapos háború esetében megvolt az igaz ügy, az önvédelem, és tehát megvolt "a háború indításának joga", de hiányzott a just post bellum, vagyis sérültek "a háború utáni rendezés szabályai", ez pedig minimum kétségessé teszi, hogy igazságos volt-e a háború.
De minden háború során a legégetőbb probléma alighanem a civil áldozatok kérdése. Rendben van, hogy igazságos háború esetén morálisan megengedhető mondjuk lebombázni egy ellenséges katonai támaszpontot, vagy harcban megölni egy ellenséges katonát. De mi van akkor, ha a harcban civilek is meghalnak? Mi van, ha ne adj' Isten, a civilek halála elkerülhetetlen, például mert az ellenséges katonák élő pajzsként használják őket, ahogy az a jelenlegi Izrael-Hamasz konfliktusban történik?
Erre a kérdésre az úgynevezett kettős hatás elve (principle of double effect) ad választ. A fogalom Aquinói Szent Tamástól származik, aki szerint ha egy cselekedetünknek két kimenete, hatása, okozata van, de ezek közül csak az egyiket állt szándékunkban előidézni, akkor a másikat előidézni morálisan megengedhető - még ha nem is jó. Ha például az én szándékom tüzérségi tisztként az, hogy egy terrorista bunkert megsemmisítsek, és tudtomon kívül a bunkerben ártatlan civilek is vannak, akkor az ő halálukért nem vagyok felelős, nem követtem el morális vétséget, mivel nem állt szándékomban megölni őket.
De mi van akkor, ha ugyanígy tüzérségi tisztként pontosan tudom, hogy a katonai bunkert szándékosan egy iskola alá építették? Tudom, hogy minden erőfeszítésem ellenére, a civilek ott maradnak (például mert a terroristák kényszerítik őket), így aztán, ha meg akarom semmisíteni a bunkert, nincs más választásom, mint feláldozni őket. Vajon morálisan helytelenül cselekszem, ha kiadom a tűzparancsot?
A kettős hatás elve értelmében nem, mivel a szándékom nem a civilek meggyilkolására, hanem a bunker megsemmisítésére irányult. Ez a helyzet fényévekre van attól, amikor szándékosan civil célpontokra lövök. A civilek halála itt egy pusztán előrelátható esemény, amit viszont nem állt szándékomban előidézni. Én a bunkert akartam lerombolni, ez volt a szándékom. Ha a civilek nem lettek volna ott, ugyanúgy kiadom a tűzparancsot. Ezzel szemben nem adtam volna ki a tűzparancsot, ha csak civilek lettek volna ott, terrorista bunker pedig nem. A civilek halálért, amit nem állt szándékomban előidézni, tehát nem felelek morálisan.
Sokan gondolják, hogy ez a megkülönböztetés a pusztán előrelátható és a szándékolt cselekvés között értelmetlen. Elvégre pontosan tudtam, hogy mi fog történni, és ennek tudatában döntöttem úgy, hogy kiadom a tűzparancsot. Azt mondani, hogy csak a terroristákat állt szándékomban megölni, a civilek halálát pusztán előreláttam, egyszerű szofizma.
Mások szerint teljesen mindegy, hogy mi állt szándékomban és mi nem. Ami számít, az csak és kizárólag a tetteink következménye. Az úgynevezett konzekvencialista morálfilozófusok szerint mikor meg kell ítélnünk, hogy egy cselekedet morálisan helyes vagy helytelen-e, nem a cselekvő szándékait kell figyelembe vennünk (a pokolba vezető út is jóakarattal van kikövezve), hanem csak és kizárólag azt, hogy a cselekvések milyen eredménnyel járnak.
Egy harmadik lehetőség - ami a számomra szimpatikus -, hogy azt mondjuk, a kettős hatás elve téved abban, hogy azt mondja, civileket ölni ilyen helyzetben morálisan megengedhető. A helyes dolog azt mondani, hogy az ilyen cselekvés morálisan megbocsátható (excusable). Ez első látásra szavakkal való játszadozásnak tűnhet, de nem az.
A bevett morálfilozófiai terminológia szerint a morálisan megengedhető cselekedet definíció szerint nem morálisan elítélendő és a cselekvőnek nincs morális felelőssége. Ezzel szemben a morálisan megbocsátható cselekvés még mindig rossz. Aki így cselekszik, rosszat tesz, ha úgy tetszik, bűnt követ el, és felelőssége is van. Egyszerűen arról van szó, hogy belátjuk, miért nem tehetett másként, de ez nem jelenti azt, hogy mindjárt fel is van mentve a felelősség alól.
Ha például minden élelem nélkül egy szigeten ragadok egy másik emberrel, és elkeseredésemben megölöm és megeszem a másikat, a tettem morálisan helytelen. Minden körülmények között rossz dolog embert ölni, pláne, mert semmivel sem volt nekem több jogom élni, mint neki, nem valami magasabb ügyért kellett meghalnia. Dönthettem volna úgy is - és talán ez lett volna a morálisan helyes -, hogy én halok meg és feláldozom magam a másikért.
Ugyanakkor mindannyian megértjük, hogy mért tettem, amit tettem, és elismerjük, hogy mi sem tettünk volna másként az adott helyzetben. Ettől azonban még a tett maga morálisan helytelen marad, és még ha minden bíróság és minden családtag meg is bocsát nekem, felelős maradok a másik ember halálért. Hasonlóképpen elismerhetjük, hogy a tüzérségi tiszt nem tehetett másként, mint ahogy tett, sőt azt is, hogy a helyében mi is így cselekedtünk volna. De nem kell automatikusan morálisan megengedhetőnek nyilvánítanunk a cselekedetet, nem kell azt mondanunk, hogy az illetőnek már nincs is semmilyen felelőssége.
De még ha el is fogadjuk a kettős hatás elvét, és azt mondjuk, lehetséges, hogy a civilek pusztán előrelátható, de nem szándékolt halála megengedhető morálisan, akkor is muszáj megszorításokat tennünk. Tegyük fel megint, hogy egy jó ügyért harcolva fogom magam és egy egészt várost lebombázok, hogy az ott rejtőzködő terroristákat likvidáljam. Természetesen csak a terroristákat áll szándékomban megölni, a több ezer civil áldozat csak járulékos veszteség. Ebben a helyzetben értelemszerűen még a kettős hatás elve sem ment fel minket.
A kettős hatás elvére csak akkor hivatkozhatunk, ha a járulékos hatás, például a civil áldozatok, arányban állnak az elsődleges hatással. Talán morálisan megengedhető, hogy egy civilt, akit semmilyen módon nem tudtunk megmenteni, feláldozzunk egy egész terrorista sejtért, akik adott esetben ezrekkel végeznének, de biztos, hogy egyetlen terrorista vezér elfogásáért nem mészárolhatunk le egy egész falut.
Mindezek fényében vajon mit kell mondanunk a jelenlegi izraeli, szíriai, ukrán helyzetről? Erre itt és most nem szeretnék válaszolni. Mindössze arra akarom felhívni a figyelmet, hogy mielőtt véleményt formálunk ezekről a kérdésekről, fontos, hogy kellően megfontoljuk minden releváns problémát.
Mielőtt az egyik vagy a másik oldalt bűnösnek, vagy éppen támogatandónak kiáltjuk ki, tegyük fel a kérdést: vajon az igaz ügyért harcolnak? Vajon tényleg nincs más választásuk, mint harcolni? Arányos mértékben alkalmaznak erőszakot? Vajon a civil áldozatok halála elkerülhetetlen? Érvényesül a kettős hatás elve? Ezeket a kérdések fontolgatva érdemes továbbá bővíteni a morális szótárunkat, nem csak azt kérdezni, hogy az egyik vagy a másik fél helyesen cselekszik-e. Egy egész skála van ugyanis a morálisan megengedhetetlentől, a morálisan megengedhetőn és a megbocsáthatón át a morálisan kívánatosig.
Ha bővebben szeretnétek olvasni az igazságos háború kérdéséről és kritériumairól, azt megtehetitek itt és itt. A kettős hatás elvéről bővebben itt lehet informálódni, egy másik a háborúval kapcsolatos érdekes filozófiai kérdést pedig itt tárgyalnak.
