Mivel most a szélsőséges filozófiai elméletek hete van, úgy döntöttem, legyen a mai poszt témája az ősi kérdés: vajon a lét határozza meg a tudatot, vagy a tudat a létet? Ha van egy szeleburdi filozófiai elképzelés, amit mindenki ismer, akkor az az, hogy a világot teljes egészében a mi tudatunk hozza létre. De hogyan lehet ilyesmit gondolni? És gondolta ezt egyáltalán bárki a filozófiatörténetben? Hál' Istennek a válasz leginkább: nem. De a téma attól még roppant érdekes.
Kamasz koromban - ahogy gondolom sok más filozófia iránt érdeklődő fiatalt is - teljesen elbűvölt a gondolat, hogy talán az egész világ csak az én tudatom terméke, hogy valamiképpen a saját elmém formája az általam megtapasztalt mindenséget, amiben létezem. Ezt a hajmeresztő elképzelést azóta számtalan alkalommal hallottam vissza ilyen-olyan kocsmafilozófiai beszélgetések közepette. De vajon ténylegesen léteznek ilyen filozófiai elképzelések? Lehetséges érvelni egy ilyen elgondolás mellett?
Ez az ötlet, hogy tudniillik az egész világot valamilyen módon a tudatunk hozza létre, többé-kevésbé Immanuel Kant filozófiájában gyökerezik. Kant a tizennyolcadik század végén híres A tiszta ész kritikája című művében azt a tételt fogalmazta meg, hogy az emberi elme aktívan hozzájárul a megtapasztalt valóság kialakításához.
Ez elsősorban azt jelenti, hogy a világról alkotott tapasztalatunk nem pusztán tükörképe egy külső valóságnak, hanem ennek a tapasztalatnak a kialakításában a tudat aktív szerepet játszik. Hogyan? Kant úgy gondolta, hogy a megtapasztalt világ bizonyos kategóriái teljes mértékben a tudatból és nem a megtapasztalt valóságból származnak. Ezek a kategóriák mindenek előtt a tér, az idő és az okság. A világ önmagában nem rendelkezik a téridőbeli és oksági tulajdonságokkal, ezeket a kategóriákat az elme vetíti rá, vagy viszi bele a világba.
Alapvetően nem teljesen földtől elrugaszkodott gondolat, hogy a megtapasztalt világ bizonyos tulajdonságai függnek az elménktől. Locke-tól származik az elsődleges és másodlagos tulajdonságok megkülönböztetése. Utóbbiak olyan tulajdonságok, mint például a szín, a szag, az íz, stb. amelyek nem önmagukban jellemzik a dolgokat, hanem csak egy elméhez való viszonyukban.
Míg mondjuk általában azt gondoljuk, hogy egy fizikai dolog rendelkezik tömeggel önmagában is, az elménktől függetlenül, addig joggal gondolhatjuk, hogy színnel és szaggal nem rendelkezik ilyen módon, már csak azért sem, mert ugyanazt a dolgot két ember (mondjuk egy színvak és egy nem színvak) láthatja ugyanakkor különböző színűnek. Ezek a minőségek tehát úgy tűnik, valami módon az egyéni elme hozzájárulásával jönnek létre.
Kant állítása mármost az, hogy a tudat ehhez hasonló módon a megtapasztalt valóság egészének kialakításában tölt be aktív szerepet. Vegyük észre, hogy ezzel még nem mondja, hogy a tudatunk nélkül a dolgok már nem is léteznének, azt meg pláne nem, hogy a világot mi hozzuk létre.
Csupán annyit mond, hogy a téridőbeli és oksági tulajdonságokkal rendelkező dolgok, mint ilyenek a tudat nélkül nem létezhetnének, mivel ezek a kategóriák a megismerő tudat termékei. De ettől még elismeri, hogy létezik önmagában való dolog (a híres "Ding an sich"). Csak azt mondja, hogy az nem rendelkezik téridőbeli és oksági tulajdonságokkal (nagyjából úgy, ahogy a dolgoknak nincs maguktól színe meg szaga az elménktől függetlenül).
A Kantot követő filozófusok, az úgynevezett német idealisták, akikről egyszer máskor még lesz szó, viszont úgy gondolták, hogy a megtapasztalt valóság és az önmagában való dolog megkülönböztetése kínos filozófiai következményekkel jár, ezért ezt a kettősséget egy eredetibb, egységes princípiumban kell feloldani. Ezt az őseredeti egységet Fichte például "Abszolút Énnek", Hegel pedig "Szellemnek" nevezi. Ezzel úgy tűnik, veszélyesen közel kerülnek ahhoz, hogy azt mondják, a világot a tudat hozza létre.
De észre kell vennünk, hogy ezek a dolgok, még ha az "Abszolút Én" és a "Szellem" jól hangzó neveivel is vannak illetve, voltaképpen nem az egyéni tudatot jelentik. Az én saját elmémhez vagy énemhez az Abszolút Énnek és a Szellemnek elvileg éppen annyi köze van, mint a hétköznapi tárgyakhoz. Ezek pusztán olyan alapvető létezők, amiket azért vezetünk be a rendszerbe, hogy a magánvaló és a megtapasztalt valóság kettősségét fel tudjuk oldani.
De ha még Fichte és Hegel sem gondolta, hogy a világot a tudatunk hozza létre, akkor melyik filozófus vallott ilyen elképzeléseket? Tudtommal, az elmúlt egy-kétszáz év során a jelentősebb figurák közül hál' Istennek egyik sem. És ennek jó oka van, jelesül, hogy az a tétel, miszerint mindent csak a tudat hoz létre, nyilvánvalóan hamis. Mi hozza ugyanis akkor létre a tudatot? Talán őt is a tudat maga? De hogyan? Hiszen mielőtt létrehozza magát, még nincs, de ahhoz, hogy létrehozza magát, már eleve ott kell lennie (lévén, hogy nemlétező dolgok nem nagyon tudnak csinálni semmit).
De arra kell ebből következtetnünk, hogy a tudatunk semmilyen módon nem járul hozzá a megtapasztalt valóság létrehozásához? Nos, voltak és vannak filozófusok, akik szerint ez a helyzet: a tudatunk leképezi, tükrözi a valóságot, és semmilyen módon nem járul hozzá annak megformálásához, legfeljebb akkor, amikor tudatosan arrébb rakunk egy követ vagy ilyesmi.
Vegyük észre, hogy ez a tétel még akkor is tartható, ha például az érzékszerveink nem egy az egyben közvetítik számunkra a külvilágot. A természettudomány például elárulja nekünk, hogy már a legelemibb észlelés alkalmával is különböző kognitív rendszereink már jóval azelőtt megszűrik és rendezgetik a hozzánk eljutó tapasztalatokat, mielőtt azok tudatosulnának. De ez nem jelenti azt, hogy az elménk magával a világgal csinál dolgokat. Ennek még legfeljebb a világról való tudásunk számára van néminemű következménye.
Az az álláspont tehát, hogy a tudatunk magának a világnak, vagy a világbeli létezőknek a létrehozásában játszik aktív szerepet (és nem csak abban a triviális értelemben, hogy olykor tudatosunk hozunk létre dolgokat, mint az asztalos a székeket, vagy a szakács az ebédet), meglehetősen radikális. Mégis akadtak sokan, akik az elmúlt néhány száz évben Kantot követve amellett tették le a voksukat, hogy legalább bizonyos típusú létezők létébe az emberi elmének ilyen értelemben is beleszólása van.
Ezek közé a filozófusok közé tartoznak például a tizenkilencedik századi neo-kantiánusok, mint Heinrich Rickert, vagy a huszadik századi analitikus tudományfilozófus, Hilary Putnam. Putnam híres-neves "belső realizmus" nevű elképzelése szerint ugyan nem a tudat hozza létre önmagából az egész valóságot, de az sem igaz, hogy csak úgy passzívan tükrözni a külvilágot. Véleménye szerint sokkal inkább az a helyzet, hogy "az elme és a világ együtt határozzák meg az elmét és a világot." Mikor legközelebb visszatérek ehhez a témához, az ő felfogásával fogok foglalkozni.
