Gondolj az egyetemi vagy a gimis éveidre. Ugye a te óráidon is mindig volt egy srác vagy lány, aki mindig mindenről mindent tudott. Nem csak az órai anyaggal volt mindig tisztában, nem csak az ajánlott irodalommal, de bármikor húszperces, mélyenszántó elemzéseket tudott adni a nagyvilág ügyeiről is. Ilyenkor mindig felmerült bennem: vajon ők tényleg tudják ezeket a dolgokat, vagy csak megjátsszák, hogy okosak, és valójában olyan nagy szavakkal dobálóznak, amiket maguk sem értenek? Egyáltalán: miben áll tudni valamit? Mikor mondhatjuk valakire, hogy tudja, ez vagy az a helyzet?

Az ókori görög filozófusok óta, pontosabban Platónnak a legviccesebb nevű görögről elnevezett "Theaitétosz" című dialógusa óta úgy tartják az ismeretelméletben, hogy a tudásnak három feltétele van. Ha S személy tudja, hogy p tényállás fennáll (mondjuk Sanyi tudja, hogy esik az eső), akkor

1. S hiszi, hogy p
2. p igaz
3. S igazoltan hiszi, hogy p

Ezt az elképzelést a huszadik század során többé-kevésbé végérvényesen megdöntötték. De mielőtt rátérnénk arra, hogy miért, először értsük meg, mit is állít a tudás ezen értelmezése. Az első feltétel azt mondja ki, hogy ahhoz, hogy tudjam, hogy p, először is hinnem kell, hogy p. A "hit" itt nem a vallásos értelemben vett hitet jelenti, hanem egyszerűen a "vélekedés", értelmében vett, hétköznapi hiteket. Azt például, amikor azt hiszem, hogy van tej a hűtőben.

Aztán ahhoz, hogy S tudja, hogy p értelemszerűen az is kell, hogy p igaz legyen. Lehetetlen, hogy tudnom, hogy a második világháború 1961-ben ért véget. Mert nem akkor ért véget. Erre mondják azt a nyelvészek, hogy a "tudás" szó faktív. Csak azt tudhatom, ami úgy is van.

A harmadik rész a trükkösebb. Mert hát mi is az az igazolás? Legtágabban értve azt jelenti az igazoltság, hogy van valamiféle alapom arra, hogy higgyem, vagy úgy véljem, hogy p. Ehhez p-nek nem kell igaznak lennie. Ha például az időjárás jelentés azt mondja, hogy ma esni fog, semmi alapom kételkedni abban, amit mondanak (feltéve, hogy általában igazat mondanak). Egy megbízható forrás jó alapot szolgáltat a hithez. Ilyenkor igazoltan hiszem, hogy esni fog, még akkor is, ha a valóságban éppenséggel tévedtek, és mégsem fog esni.

A filozófiában nagyon szemfülesek megkülönböztethetik a "verification" és a "justification" értelmében vett igazolást. Mindkét angol kifejezést szokás magyarra "igazolás"-ként fordítani. De a kettő közül csak az első, a verifikáció követeli meg, hogy amit igazolunk, az igaz is legyen. A második, a "jusztifikáció" csak azt, hogy jogosan vagy megalapozottan higgyem, hogy a szóban forgó tényállás fennáll. Most kizárólag erről az utóbbiról  beszélünk.

Ahogy mondtam, a tudásnak ez az értelmezése majdnem biztosan helytelen. A mai filozófusok között szinte teljes egyetértés van abban, hogy a tudás nem (csak) igazolt igaz hit. Miért gondolják így?

A válaszért vissza kell mennünk 1963-ba, amikor egy eladdig a legtöbbek számára ismeretlen kanadai filozófus, bizonyos Edmund Gettier publikált egy mindössze 2 azaz kettő oldalas cikket, amivel nem csak egy csapásra lerombolta a tudás Platón óta fennálló, két és félezer éves elméletét, de egyúttal világhírnévre is szert tett. Azóta sem írt gyakorlatilag semmit. Bizonyára úgy gondolja, egy évezredes filozófiai hagyományt a feje tetejére állítani elég egyszer az életben.

Szóval mi volt Gettier '63-as két oldalas cikkében, ami megcáfolta a tudás platóni elméletét? Gettier amellett hozott fel egy érvet, hogy lehetséges, hogy van igazolt igaz hitünk valamiről, de mégsincs róla tudásunk. Hogyan lehetséges ez? Nos, Gettier két példával hozakodott elő. Én egy harmadikkal fogok, mert az ő eredeti példái nagyon bonyolultak. Azért a poszt végén leírom az egyiket, de most nézzük a következő esetet:

Tegyük fel, hogy a tudtomon kívül elromlott a faliórám. Épp 12:45-öt mutat. Én ezt nem vettem észre, így egyszer csak, amikor tudni akarom mennyi az idő, ránézek az órára. Szerencsémre épp 12:45-kor jut eszembe az órára nézni.

Az órára nézve kialakul bennem az a hit, hogy 12:45 van. Ez a hit igaz, tényleg 12:45 van. Ráadásul ez a hit igazolt is. Általában, ha ránézek az órára, igaz hiteim lesznek arról, hogy mennyi az idő, most csak a balszerencsén múlott, hogy nem így lett. Ahogy az időjárás jelentés is (tegyük fel) általában igaz hiteket produkál bennem, és most csak a szerencsén múlott, hogy éppenséggel tévedett abban, esni fog-e az eső. De ettől függetlenül van alapom arra, hogy azt higgyem, esni fog az eső vagy 12:45-van. A hitem igazolt.

Mégis - mondja Gettier - ilyenkor nem tudom azt, hogy 12:45 van. Elvégre csak a szerencsén múlott, hogy a hitem igaz volt. Márpedig a tudásnak nem szabadna a szerencsén múlnia. Ha a diák jól tippel a dolgozatában, mázlia van, nem mondjuk, hogy tudja a választ.

Maga Platón is azért vezeti be az igazolást a tudás fogalmába, hogy megkülönböztesse azt a véletlenül igaz hitektől. Gettier példája azt mutatja meg, hogy sajnos az igazolás bevezetése sem gátolja meg, hogy a hiteink véletlenül legyenek igazak. Ezért az igazolás és az igazság követelménye önmagában nem elég a tudáshoz. Ezek nem tudják biztosítani, hogy azért hisszük, hogy valami igaz, mert igaz, és nem véletlenül, balszerencse folytán.

Kijelenthetjük tehát, hogy Platónnak nem volt igaza. A tudás nem igazolt igaz hit. De akkor mégis micsoda? Hogyan kellene módosítanunk az elméletet, hogy a tudás egy megfelelő fogalma pottyanjon ki belőle? Egyáltalán lehet megfelelően módosítani, vagy meg kellene szabadulni tőle egy az egyben?

Az első lehetséges megoldás, hogy szigorítunk az igazolás fogalmán. Azt mondjuk, hamis hitek nem lehetnek igazoltak. Vagy másképp fogalmazva: az igazolás tévedhetetlen, infallibilis. Így az órára nézés, mint igazolási módszer kiesik. Ahogy ugyanis a Gettier példa mutatja, az órára nézés hamis hitet is képes igazolni, és csak a szerencsén múlik, hogy igazolt hit éppenséggel igaz.

De mi lenne akkor az igazolás megfelelő módszere? Mely hiteinkről lehet tévedhetetlen igazolásunk? Mégis mi garantálhatja 100%-os biztonsággal, hogy az igazolt hit igaz? Nos, majdnem semmi. Egyesek szerint a  matematikai ismeretek infallibilisen igazolhatók. Ez sokak szerint nincs így. Mások szerint a saját elménk belső állapotairól szerezhetünk ilyen igazolást. Ez szintén nem valószínű.

Annyi biztos, hogy a külvilágról szóló legtöbb ismeretünket nem tudjuk 100%-os biztonsággal igazolni. Mindig fennáll a tévedés veszélye, ahogy azt a különböző szkeptikus érvek is jól mutatják. Ha tehát ezt a megoldást akarjuk választani, azt is el kell fogadnunk, hogy a legtöbb hitünk nem igazolt, és a legtöbb dologról nincs tudásunk.

Hiába hiszed azt, hogy tudod mikor van a születésnapod, eszerint az elképzelés szerint ez nincs így, hiszen ezt emlékezetből tudod, és az emlékezet megcsalhat, tehát nem infallibilis igazolási mód. Ezt sok filozófus nehezen nyeli le. Micsoda sületlenség az, hogy nem tudom, mikor van a saját születésnapom?

De akkor mégis mi a megoldás? Nos, meg lehet próbálni toldozgatni-foltozgatni az igazolás fogalmát, de ahogy Linda Zagzebski jelentős cikkében kifejtette, a Gettier probléma probléma lesz a tudás minden olyan elméletének, ami azt tartja, hogy a tudás "igazolt hit plusz még valami más".

Ez a megfontolás néhányakat arra késztetett, hogy adják fel az egyben a próbálkozást, és ne elemezzék sehogy a tudás fogalmát. A brit filozófus Timothy Williamson például arra a következtetésre jutott, hogy a tudás egy elemezhetetlen mentális állapot. Nem egy hit bizonyos tulajdonságokkal (igazság, igazoltság), hanem egy teljesen önálló jogán létező mentális állapot a hit, a vágy, a szándék, stb. mellett.

Persze kérdés, hogy ez valójában mennyiben segít nekünk a tudás fogalmának megértésében, és mennyiben csak megfutamodás a Gettier probléma rémisztő szörnyetege elől.

Hasonló kérdés vethető fel egy másik igen jelentős megoldási kísérlettel, Jonathan Kvanvig megértésre alapuló magyarázatával kapcsolatban. Kvanvig azt állítja, hogy az ismeretelmélet helytelenül nagy hangsúlyt fektetett mindeddig a tudás fogalmának magyarázatára, holott egy sokkal fontosabb fogalom a megértés.

És mit ad Isten, a megértés fogalma véletlenül majdnem pont olyan, Kvanvig szerint, mint a tudás, csak éppen a megértés "nem érzékeny az ismeretelméleti szerencsére", azaz a Gettier példák egész véletlenül nem alkalmazhatóak rá. Ettől persze Kvanvig elmélete még lehet helytálló, de a megközelítés akkor is gyanús.

Elmondható tehát, hogy a Gettier probléma a mai napig az ismeretelmélet egy megoldatlan kérdése, ami nem csak azért jelentős, mert feladta a leckét a huszadik és huszonegyedik század minden filozófusának, de azért is, mert sikeresen megdöntött egy Platón ideje óta fennálló elképzelést a tudás természetéről.

Ti mit gondoltok? Helytálló Gettier érvelése? Nektek melyik megoldás tetszik a felsoroltak vagy akár az itt fel nem soroltak közül? Vagy esetleg egy sajáttal rukkolnátok elő? Írjátok meg a kommentekben!

Gettier eredeti példája: Két fickó, John és Smith állásinterjúra mennek. Amilyen kedves ember, a HR-es még az interjú előtt félrehívja Johnt és megmondja neki, hogy Smitht fogja választani. Johnban ennek révén létrejön az igazolt hit, hogy "Smitht fogják felvenni". Egész véletlenül John azt is igazoltan hiszi, hogy Smith zsebében van 10 db. pénzérme. Ebből a két hitéből egy logikailag érvényes következtetés segítségével arra jut, hogy "Annak, akit felvesznek, 10 db. pénzérme van a zsebében". Ez a hite igazolt, mivel két igazolt hitből egy logikailag érvényes következtetés segítségével jutott el hozzá. Mármost tudtán kívül a HR-es meggondolja magát, és úgy dönt, inkább Johnt veszi fel. Ezen kívül Johnnak, bár ő erről sem tud, szintén van 10 db. pénzérme a zsebében. Így John hite, miszerint "Annak, akit felvesznek, 10 db. pénzérme van a zsebében" igaz marad, sőt igazolt is lesz, mégsem minősül tudásnak, hiszen csak a szerencsén múlott, hogy igaz. Ha Johnnak nem talált volna 10 pénzérme lenni a zsebében, nem lett volna igaz. Van ezen kívül Gettier-nek egy másik példája is, de azt hadd ne kelljen leírnom :)