Manapság sokszor vetődik föl a kérdés, hogy a jó emberek kezében van-e a hatalom, és hogyan kellene biztosítani, hogy sose kerüljön rossz kezekbe. De mit jelent az, hogy valakinek hatalma van? És mi az a hatalom egyáltalán? Erre a kérdésre vetünk egy pillantást a mai posztban.

1. Szóval mi is az a hatalom?

Mint általában, a politikafilozófusok ezen a téren sem egyeztek még meg. De ahhoz, hogy közelebb jussunk a hatalom fogalmához, érdemes először is tennünk egy-két megkülönböztetést. Először is különböztessük meg a hatalom deskriptív és normatív kérdését: az első kérdés arra vonatkozik, hogy milyen körülmények között állnak fenn tényszerűen hatalmi viszonyok. A második arra, milyen körülmények között helyes, vagy legitim, vagy morálisan elfogadható, hogy bizonyos hatalmi viszonyok fennállnak. Itt és most csak az elsővel foglalkozom.

Sokan különbséget tesznek továbbá hatalom (power) és tekintély (authority) között mondván, hogy a hatalomhoz csak annyi kell, hogy valaki megtegye, amire utasítom, az nem, hogy bizonyos vélekedései legyenek rólam, míg a tekintélyhez az is kell, hogy az alárendeltjeim, beosztottjaim bizonyos dolgokat elfogadjanak igaznak rólam. Én ezt a megkülönböztetést nem fogom megtenni.

A számomra fontos különbség a hatalom két formája között van, amelyeket úgy nevezhetnénk, "hatalom valaki vagy valami felett" és a "hatalom valamire". Kicsit nyomi módon az angol power-over és power-to kifejezéseket fordítottam így, és megeshet, hogy a későbbiekben néha inkább ezeket használom, amikor már nagyon körülményes volna a magyar verzió.

A power-over elterjedt meghatározása szerint akkor van hatalmam valaki felett, ha képes vagyok rávenni az illetőt, hogy tegyen meg valamit, amit egyébként nem volna indoka megtenni. Amikor a főnököm arra utasít, hogy készítsek el egy beszámolót holnapra, miközben én inkább Trónok Harcát szeretnék nézni, hatalmat gyakorol fölöttem. De ugyanígy hatalma van fölöttünk a rendőröknek, tanároknak (az életünk egy bizonyos pontján) és néhanapján mi is gyakorolunk hatalmat mások fölött.

A power-to kicsit más tészta. Ez azokat az eseteket jelöli, amikor valamit hatalmamban áll megtenni, vagy szélesebb értelemben képes vagyok valamit megtenni. Ez a meghatározás jóval tágabb az előzőnél, ebben az értelemben ugyanis nem csak akkor gyakorolhatunk hatalmat, amikor valakit utasítunk valamire, vagy ráveszünk valamire, hanem akkor is, amikor például elmegyünk szavazni. Ilyenkor ugyanis valami olyasmit csinálunk, amit nekünk hatalmunkban áll megtenni, míg egy csomó más embernek (például akik nem állampolgárai az országnak) nem.

Ez a különbség persze nem feltétlenül nagyon éles, sőt gondolhatjuk, hogy az egyik meghatározás visszavezethető a másikra. Például az, hogy hatalmam van valaki felett, csak annyit jelent, hogy hatalmamban áll megtenni bizonyos dolgokat vele, tehát a power-over a power-to egy esete. Vagy azt is gondolhatom, hogy valahányszor teszek valamit, ami hatalmamban áll, akkor valami módon ráveszek másokat, hogy olyasmit csináljanak, amit amúgy nem tennének. Például a szavazással ráveszem a szavazóbizottságot, hogy mindenféle papírokat írjanak alá, amit amúgy nem tennének, ha nem mennék el szavazni. Tehát a power-to a power-over egy esete. Ebben a rendkívül izgalmas kérdésben most inkább nem foglalok állást.

2. Honnan jön a hatalom?

Az érdekes kérdés persze nem annyira az, mi az a hatalom, hanem, hogy honnan jön. Hogyan lehetséges az, hogy embereknek csak úgy össze-vissza hatalmuk van mások felett, és hatalmukban áll dolgokat megcsinálni? Nos, vannak bizonyos egyszerű esetek, amikor a magyarázat a fizikai kényszer és erőszak. Alighanem mindig léteztek és létezni fognak olyan társadalmak, ahol a hatalmi viszonyokat a fenyegetés, erőszak, vagy a kényszer más egyéb formája tartja fenn.

De érdekes módon hatalmi struktúrák olyan társadalmakban is léteznek, amelyeket nem szomáliai hadurak és diktátorok vezetnek. Mi a magyarázat arra, hogy ott is léteznek hatalmi viszonyok emberek között, ahol a folytonos megfélemlítés és erőszak nem része a hétköznapoknak? Nos, többféle elképzelés is létezik, az én egyik kedvencem a társadalmi szerződés elmélete.

A társadalmi szerződés elmélete szerint hatalmi struktúrák úgy jönnek létre, hogy a közösség vagy társadalom tagjai együttesen lemondanak az autonómiájukról, arról a lehetőségről, hogy minden körülmények között azt csinálják, amit akarnak, és hatalommal ruháznak fel valaki mást, mivel felismerik, hogy így többre mennek, mint hogyha mindenki menne a maga feje után.

Hatalom eszerint az elképzelés szerint azért létezik, mert a közösség tagjai kollektíve elismerik, hogy valaki hatalommal rendelkezik fölöttük vagy valakinek hatalma van megtenni valamit. Ez a hatalom pedig pontosan addig létezik, amíg ez a kollektív elismerés fennáll, amíg a társadalmi szerződés érvényben van.

Valahogy úgy van ez, mint a pénz esetében: ha többé senki nem volna hajlandó dolgokat adni neked a kis színes fecnikért a zsebedben, azoknak többé semmilyen értéke nem volna. A pénz értéke, csakúgy, mint a hatalom, a társadalom közös elismerésén, együttműködésén, megegyezésén alapul.

Három dolgot fontos itt megjegyezni: először is az elismerés ebben az értelemben nem jelent feltétlenül támogatást vagy hozzájárulást. Lehet, hogy személy szerint egyáltalán nem tetszik nekem, hogy bizonyos embereknek joguk van másokat megbilincselni és börtönbe zárni ebben a társadalomban. Mégis lehet, hogy elismerem, hogy a rendőröknek hatalmukban áll ezt megtenni, például, mert még jobban utálnám azt a társadalmat, ahol mindenki a maga kedve szerint oszthat igazságot (erről bővebben itt).

Másodszor: az elismerés, a szerződés megkötése, nem kell, hogy ténylegesen végbemenjen. Értelemszerűen nem kell a társadalom minden tagjának tudatosan elhatároznia, hogy elismeri, a rendőröknek joga van a bűnözőket börtönbe zárni. Az elismerés lehet implicit.

Ha például én mindig akkor megyek át a zebrán, ha zöld a lámpa, akkor minden egyes alkalommal implicite elismerem, hogy ez a szabály van érvényben, hogy a rendőröknek hatalmukban áll megbüntetni engem, ha átmegyek a piroson, stb. Az elismerés akkor is megtörténik, ha ez nem jut eszembe minden gyalogátkelésnél.

Harmadszor: attól még, hogy bizonyos hatalmi struktúrákat elismer a társadalom, vagy a közösség, ezek a struktúrák nem lesznek rögtön legitimek. Nem minden tényszerűen fennálló hatalmi struktúra legitim is egyúttal, azaz nem mindegyik morálisan elfogadható. De itt most csak azzal foglalkozunk, hogy mitől lesznek ott a hatalmi viszonyok, nem azzal, hogy mikor helyes, hogy ott vannak.

3. Akkor kinek a kezében van a hatalom?

A szép ebben az elméletben az, hogy rámutat, a hatalom általában nem a hatalmasok kezében van. A politikusoknak, a főnökeinknek, és így tovább, csak addig és annyiban van hatalmuk felettünk, ameddig és amennyiben elismerjük, hogy rendelkeznek ezzel a hatalommal. A főnököm azért mondhatja meg, hogy mit tegyek, mert úgy tekintek a parancsaira, mint amelyeknek kötelező erejük van rám nézve. Ez a kötelező erő nem jön máshonnan, mint az én elismerésemből (meg persze a társadalom többi tagjának elismeréséből).

A társadalom hatalmi struktúrái nem kívülről, vagy felülről nehezednek ránk, hanem azokat mi magunk tartjuk fenn a kollektív elismerés által. A hatalom a népé, és a hatalmi pozíciókban lévőknek nem csak azért ajánlatos szem előtt tartani a népakaratot, mert csúnya dolog ezt elmulasztani, hanem mert a nép közreműködése, elismerése nélkül a hatalmasok hatalma ténylegesen megszűnik létezni.

A másik oldalról nézve: mi mindannyian egyenként vagy akár kollektíve felelősek vagyunk azért, hogy miféle hatalmi struktúrákat tartunk fent. Nem csak olyankor, amikor megkérdezik a véleményünket, amikor szavazunk, hanem a mindennapokban is, amikor megannyi cselekvésünkkel implicite elismerjük a fennálló hatalmi viszonyokat.

És ez igaz nem csak a power-over, hanem a power-to esetekre is. A kollektív elismerésünk nem csak azt határozza meg, hogy kinek van hatalma felettünk, hanem azt is, hogy nekünk és a közösségünk többi tagjának mit áll hatalmunkban megtenni. Ha ez igaz, akkor képesek vagyunk hatalommal felruházni magunkat és egymást. 

Ha például van egy csoport a társadalomban (például egy etnikum, a hajléktalanok, stb.), akik a jelenlegi hatalmi és jogi struktúrák folytán erőtlenek, nem áll hatalmukban védekezni az őket ért igazságtalanság ellen, akkor nekünk mindannyiunknak lehetőségünk van kollektív elismerésen keresztül felruházni őket hatalommal, erővel -- a "power" szónak ezt a csodálatos kétértelműségét a magyarban nincsen módom kijátszani -- arra, hogy megvédhessék magukat.

Sőt csakis így, kollektív elismerésünkön keresztül tehetnek szert erre a hatalomra vagy képességre, hiszen -- mind a power-over, mind a power-to esetében -- a kollektív elismerés a hatalom egyedüli forrása. Hiába lép életbe egy törvény e csoport elnyomása ellen, ha mind kollektíve nem ismerjük el, hogy nem áll hatalmunkban elnyomni őket, nekik pedig hatalmukban áll küzdeni az elnyomás ellen, akkor a hatalmi struktúrák nem fognak megváltozni.

(Emlékezzünk, hogy a kollektív elismerés ebben a kontextusban nem csak azt jelenti, hogy hangosan kimondjuk, hogy "elismerem, hogy ...". Meg kell nyilvánulnia implicite is különféle cselekvésekben, ahogy a közlekedési lámpa fenti példája mutatta.)

4. Azért nem fenékig tejfel

Persze a társadalmi szerződés elmélete sem hibák nélkül való. Egyrészt nem terjed ki azokra az esetekre, amikor a hatalom birtokosai úgy döntenek, nem érdekli őket a társadalmi szerződés, és átmennek szomáliai hadúrba: elkezdhetik az erőszak, kényszer és megfélemlítés eszközeivel fenntartani a hatalmi struktúrákat. Azzal sem nagyon tud mit kezdeni, amikor valaki önként kiiratkozik a társadalmi szerződésből.

És persze a társadalmi szerződés elmélete nem az egyetlen filozófiai elképzelés a hatalom természetéről, számos más elmélet is létezik. Néhány ezek közül összhangban van a szerződéselmélettel annyiban, hogy elismerik, hogy a hatalom forrása a hatalomnak alávetett közösség, és nem az, aki látszólag birtokolja a hatalmat. Ilyen például Michel Foucault nagy hatású elmélete.

Más elméletek szerint sem a hatalom birtokosainak, sem az alávetetteknek nincs sok beleszólásuk abba, hogy milyen hatalmi viszonyok állnak fönn. Sok marxista szerint például a termelés sajátosságai határozzák meg a fennálló hatalmi struktúrákat, mi csak azt hisszük, hogy képesek vagyunk változtatni rajtuk.

Ezek között az elképzelések között értelemszerűen nem tudok most igazságot tenni. Tagadhatatlannak tűnik azonban a számomra, hogy a hatalom nem csak a hatalmasoké. Nekünk magunknak is, a társadalom minden tagjának kisebb vagy nagyobb hatalmunk van a hatalom felett (ez kezd összezavaró lenni), és ezzel a hatalommal bármikor élhetünk is.