Ha van egy filozófiai idézet, amit mindenki ismer, akkor az ez: "nyelvem határai a világom határait jelentik". A mondat Ludwig Wittgenstein Logikai-filozófiai értekezés című művéből származik és sokan azt értik rajta, hogy nyelvünk a végletekig meghatározza gondolkodásunkat, azt, ahogy a világot megtapasztaljuk; a nagyon különböző nyelvet beszélő emberek más világokban élnek. Tekintsünk el attól, hogy vajon Wittgenstein tényleg erre gondolt-e (nem), és tegyük fel a kérdést: vajon tényleg külön világokban élünk, ha különböző a nyelvünk és a kultúránk?

A válasz nyilván abban rejlik, mit is értünk pontosan azon, hogy "külön világokban élünk". Egyesek szeretnek nagyon radikálisak lenni ezen a téren és azt állítani, hogy a nyelvi-kulturális különbségek már az érzékelés szintjén is éreztetik a hatásukat. A különböző nyelvek különböző kategóriákat erőltetnek a gondolkodásunkra és ennek folytán másképpen észleljük a környező dolgokat: nem ugyanazt a világot látjuk magunk körül.

Ismeretes például, hogy a különböző nyelvek különböző színeket különböztetnek meg. Pontosabban léteznek olyan nyelvek, amelyekben nincsenek szavak például a lila, rózsaszín, vagy akár a kék színre (erről nemrég még a 444 is írt). Egy időben divatos volt azt gondolni, hogy az emberek nem is képesek észlelni a különbséget mondjuk a kék és a zöld között, ha a nyelvük nem tesz különbséget e kettő között. Nyelvünk teljesen behatárolja érzékelésünket. Szerencsére már egy  jó fél évszázada kísérletileg bizonyított, hogy ez ebben a formában biztos, hogy nem igaz. 

Persze soha nem lehetünk biztosak abban, hogy más emberek pontosan hogyan is érzékelik a világot. De lévén, hogy nem sok példa van arra, hogy egy gyalogost elütött volna a busz, mert az anyanyelve nem tett különbséget a piros és zöld színek között, vagy hogy egy hopi indián lekésett volna egy találkozót, mert nyelvi-kulturális sajátosságok folytán "másként észlelte az időt", mint mi európaiak, azt hiszem, nem kell különösebben mélyen elmerengenünk ezen az elképzelésen.

Az persze kétségtelenül igaz, hogy a különböző nyelvek beszélői sokszor másmilyen fogalmakkal írják le a világot és ennek folytán más dolgokat találnak hasonlónak egymáshoz, vagy más dolgokra lesznek figyelmesek. Például azt már a Filófaktor olvasói is tudják, hogy az ókori görögöknek egész más fogalmuk volt a boldogságról, mint nekünk.

Ezek a fogalmi eltérések olykor furcsa eredményekhez is vezethetnek. Ott van például a híres francia filmesztéta, André Bazin példája a bennszülöttekről, akik amikor levetítettek nekik egy filmet, majd megkérdezték, mit láttak, egyöntetűen azt válaszolták, hogy egy fehér tyúkot. Ez azért volt különös, mert a nyugati dzsungelmozisok közül senki nem látott egyetlen fehér tyúkot sem a filmen. Később, amikor kockáról-kockára végignézték a szalagot, kiderült, hogy tényleg volt ott egy fehér tyúk. Hogyhogy nem vették észre? Nos, talán a bennszülöttek más dolgokat emelnek ki, tartanak fontosnak abból, amit látnak, más fogalmi eszközökkel és mércék szerint ragadják meg a világot.

De ebben nincs semmi különös. Az egyes emberek között is lehetnek ilyen fajta különbségek, mindenki használhat egyedi módon bizonyos fogalmakat. Sőt, tudjuk azt is, hogy például a természettudósok vagy a filozófusok egy csomó olyan fogalmat használnak, amit más emberek nem. De ettől még nem gondoljuk, hogy egy külön világban élnek. Éspedig azért nem gondoljuk, mert tudjuk, hogy ha kell, akkor - még ha nagy erőbefektetés árán is, de - el tudják magyarázni a többieknek, mit gondolnak. A fehér tyúkot, ha nagyon akarja, bárki megtalálhatja a képen. Egyszóval az egyes fogalmi sémák, nyelvek, lefordíthatóak egymásra.

De mi van akkor, ha az egymástól nagyon távol eső fogalmi sémák és nyelvek, annyira különböznek egymástól, hogy azok között semmiféle megfeleltetés nem lehetséges? Mi van akkor, ha két nyelv, vagy fogalmi séma összemérhetetlen, vagy egy sokkal menőbb kifejezéssel: inkommenzurábilis?

Ekkor a különböző nyelvek beszélői képtelenek volnának ténylegesen megérteni egymást, az egyik nyelv kifejezései voltaképpen nem volnának lefordíthatóak a másik nyelvre, mert az egyik nyelv beszélői által használt fogalmaknak egyszerűen nem lenne megfelelője a másikban. Nem csak arról van szó, hogy nincs egyetlen szó, vagy kifejezés, ami egy az egyben megfelel a másik nyelv egy frázisának. Inkommenzurábilis fogalmi sémák, lefordíthatatlan nyelvek esetén semmiféle hosszas leírás sem képes erre. A két fogalmi séma egyszerűen nem hozható közös nevezőre.

Ez a szélsőséges nyelvi relativizmus tézise, amit bizonyos körökben Sapir-Whorf hipotézisként emlegetnek (igazság szerint sok mindent emlegetnek Sapir-Whorf hipotézisként, sokszor tekintet nélkül arra, hogy a két szerencsétlen nyelvész Edward Sapir és Benjamin Whorf mit is mondott igazából.) Vajon van-e valami igazság ebben az elképzelésben? Ténylegesen léteznek olyan távoli kultúrák, amelyek nem képesek megérteni egymást? Olyan nyelvek, amelyeket nem lehet lefordítani egymásra?

A huszadik századi amerikai filozófus, Donald Davidson On the Very Idea of a Conceptual Scheme című tanulmányában egy számomra igen tetszetős érvet hoz fel amellett, hogy ilyen nyelvek nem csak hogy nem léteznek, de nem is lehetséges, hogy létezzenek. (Davidson érve meglehetősen összetett és sok technikai apparátussal dolgozik, szóval a következőkben kicsit eltérek tőle. Egy jó összefoglalója található itt.)

Davidson ötlete a következő: semmit, amit nem lehet lefordítani a mi nyelvünkre, nem nevezhetünk nyelvnek - pontosabban semmi alapunk nincs semmi ilyesmit nyelvnek nevezni -, mivel a nyelveket éppen az különbözteti meg például az értelmetlen szósalátáktól és más hasonlóktól, hogy le lehet őket fordítani a mi nyelvünkre.

Gondoljunk csak bele, milyen volna, ha valaki egy ilyen lefordíthatatlan nyelvet beszélne. Ekkor egyáltalán semmilyen módon sem jöhetnénk rá, hogy miről beszél, hogy egy-egy szava "almát" jelent-e vagy "körtét", semmiféle rendszerességet nem fedezhetnénk fel a beszédében. De hisz ekkor megkülönböztethetetlen volna valakitől, aki csak értelmetlenül hablatyol.

Erre persze mondhatja a relativista, hogy "naná, a te szempontodból úgy tűnik, hogy csak hablatyol! Az ő szempontjából meg olyan, mintha te hablatyolnál! Abban, amit a másik mond, igenis van rendszer, csak mi nem vesszük észre!". Ez a válasz persze tetszetős: való igaz, attól, hogy valamit nem tudunk észrevenni, még nem biztos, hogy nincs is.

A probléma viszont az, hogy egy nyelvnek nem csak rendszeresnek kell lennie, de arra is alkalmassá kell tennie a beszélőjét, hogy kommunikáljon a többiekkel és eligazodjon a világban. Ha a másik nyelve, fogalmi sémája egyáltalán nem fordítható le a miénkre, az azt jelenti, hogy nincs olyan fogalma, hogy "jobbra-balra" meg "kisebb-nagyobb" csak valami fura, számunkra megérthetetlen "jobbra*-balra*", meg "kisebb*-nagyobb*". Ez viszont komoly problémákat fog okozni a számára, ha el kell jutnia A-ból B-be, ugyanis nem fogja tudni felfogni, hogy jobbra kell-e menni vagy balra.

Ha viszont ilyen gondjai nem adódnak, akkor mégis milyen értelemben mondhatjuk, hogy az ő "jobbra*" fogalma nem lefordítható a mi "jobbra" fogalmunkra? Ha úgy találjuk, hogy semmiféle problémát nem okoz a számára megérteni, hogy a víz jobbra van, az oroszlán meg balra, vagy hogy a kő kisebb, mint az elefánt (ne kérdezzétek, honnan ez az afrikai környezet), akkor úgy tűnik, a mi "jobbra" és "kisebb" fogalmunk nagyon is lefordítható az ő fogalmi sémájára, még akkor is, ha az ő nyelvében csak hosszas körmondatokkal lehet leírni az előbbi két állítást.

De persze azok, akik elfogadják a lefordíthatatlan nyelvek és összemérhetetlen fogalmi sémák tézisét, általában nem arra gondolnak, hogy a távoli kultúrákban nem értik, mi a jobbra meg a balra. Inkább arról van szó - mondják -, hogy ezek a fogalmi sémák részlegesen lefordíthatatlanok. Persze, a hétköznapi tevés-vevésben többé-kevésbé zöld ágra tudunk vergődni, de amikor olyan elvontabb témákról van szó, mint az idő, a tér, a világegyetem egésze, akkor aztán megáll a tudomány, és soha az életben nem fogjuk tudni kibogozni, mit is gondolnak erről a kínaiak meg a hopi indiánok.

De vajon van ennek értelme? Gondoljuk meg először is azt, hogy az illető nyelv számunkra lefordítható és lefordíthatatlan részei milyen viszonyban állnak egymással. A számunkra lefordíthatatlan rész lefordítható a számunkra lefordíthatóba? Ha igen, akkor ugyan mi akadályoz meg minket, hogy az állítólagosan lefordíthatatlan részt lefordítsuk? A lefordíthatóság minden bizonnyal tranzitív reláció: ha egy mondat lefordítható angolból németbe és németből magyarba, akkor angolból magyarba is. Ha máshogy nem, akkor úgy, hogy először lefordítjuk németbe, és aztán magyarba.

Ha másrészről a lefordítható és lefordíthatatlan részek egymásba se fordíthatóak le, akkor miért gondoljuk, hogy a szóban forgó nyelv beszélői maguk értik a számunkra lefordíthatatlan részt, vagyis, hogy az az ő számukra nem több, mint szósaláta? Azt kellene talán gondolnunk, hogy ezek az emberek valamiféle meghasadt elmével dolgoznak: egyszer a számunkra lefordítható, hétköznapi fogalmi sémát használják, tehát úgy gondolkodnak, mint mi, egyszer pedig a megérthetetlen elvontat, és a kettő közti összefüggést maguk sem értik?

Ez az elképzelés meglehetősen furcsa. Vajon a nyelv, pláne a gondolkodás, csakugyan ilyen szétszedhető legókockákból áll, amelyek között szabadon váltogathatunk, de amelyek között nincs átjárás? Nem úgy áll inkább a helyzet, hogy a nyelv elemei sokkal szorosabban vannak összefonódva, semhogy ilyesmi lehetséges legyen? Hogy tehát ha létezik részleges megértés, akkor léteznie kell teljes megértésnek is?

Az utolsó szót persze nem szeretném kimondani - még a végén nem lenne vita -, de akit bővebben érdekel a téma, az vethet egy pillantást Davidson cikkére (bár nem a legkönnyebb írás a világon), vagy akár (figyelem, önreklám következik), az én nemrég megjelent írásomra is ezzel a témával kapcsolatban.