A napokban böngészgettem a neten, egyszer csak belefutottam ebbe a nagyszerű hírbe:a tudomány kiderítette, mitől függ a boldogságunk. Apró bibi: ahhoz, hogy a tudósok megmérjék, mitől leszünk boldogok, már eleve tudniuk kell, mi a boldogság. Csakhogy, és itt a baj, ez a kérdés bizony nem olyasmi, amit kísérleti úton, vagy a puszta józan észre támaszkodva el lehet dönteni, ahogy a kísérlet vezetője, Sonja Lyubomirsky szeretné. Ez bizony egy ízig-vérig filozófiai kérdés, amivel a pszichológusoknak alkalmasint számolni kell, ha már a boldogság kutatására adják a fejüket.
Szóval mi is a boldogság? A hétköznapokban általában úgy szoktunk a boldogságra gondolni, mint valami különösen erős, pozitív érzelemre, valahol a "megjött a pizza" és az orgazmus között. De mint annyi más fogalomnak, a boldogságnak is hosszú-hosszú története van, és nem minden korban gondolták az emberek - nem is beszélve a filozófusokról - ugyanazt a boldogságról.
A régi görögök boldogságfogalma alapvetően különbözött a miénktől. Hogy mennyire? Ennyire: mikor Szolón, Athén vezetője, meglátogatta Krosziosz királyt, aki megkérdezte tőle, kit tart a legboldogabb embernek a világon. Szolón erre azt válaszolta, "az athéni Telloszt". És miért?
Először is Tellosz virágzó államban élt, szép és kiváló gyermekei voltak, megérte, hogy ezeknek is gyermekei, méghozzá mind egészséges gyermekei születtek, akik életben is maradtak, másrészt mert véleményük szerint ily kiváló élet végén a halála is nagyszerű volt. Mert akkor az athéniak megütköztek szomszédaikkal, Eleusziszban maga is harcba szállt, és segítségével megfutamították az ellenséget, s így a legdicsőbb módon fejezte be életét. Az athéniak államköltségen temették el ott, ahol elesett, s emlékét igen nagy megbecsüléssel
övezték.
Szóval a boldogság Szolón szerint nem - ahogy Platón és Arisztotelész szerint sem - pozitív élmények összessége, nem csak az kell hozzá, hogy az ember sokat örüljön, hanem az is, hogy a városállam, amiben él, virágozzon, hogy nagyszerű halált haljon és hogy államköltségen temessék el, majd később megbecsüléssel övezzék. Ha ez nincs, nincs boldogság.
A görögök a boldogságot "eudaimóniának" nevezték, ami nagyjából azt jelenti, hogy az embernek jó sorsa van, vagy a sorsát egy jóságos istenség (daimón) felügyeli. Eszerint az elképzelés szerint a boldogság nem pozitív élmények összessége, hanem a teljes leélt élet egy jellemvonása. Ha az embert egész életében szerencse kísérte, virágzott a gazdasága, megbecsülésnek örvendett, a szeretteit és leszármazottait sem érték nagy szerencsétlenségek akkor lehet boldognak mondani.
A mi boldogságfogalmunk a 18. század táján alakul ki, amikor az emberekre rájön a szentimentalizmus és a virágzó gazdaság, meg a közmegbecsülés helyett a saját lelkivilágukban kezdik keresni a boldogság forrását. Goethe és a romantikus költők például már egyértelműen ezt a boldogságfogalmat használják.
A tizenkilencedik század végén pedig az úgynevezett utilitarianista filozófusok, például John Stuart Mill és Jeremy Bentham, álltak elő a boldogság nagy karriert befutó "hedonista" definíciójával: a boldogság nem más, mint az öröm érzete és a fájdalom hiánya. (Aki halálos bűnt elkövetve ezt a nézetet tulajdonítja az ókori hedonista filozófusnak Epikurosznak, az téved: ő bőven az eudaimonista hagyományban van)
De miért fontos ez mégis? Először is azért, mert amikor a boldogság tudományos vizsgálatára vállalkozunk, akkor egyszerűen nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a boldogság fogalma maga folyamatosan változik és nem csak a filozófusok szemében. Másodszor mindez arra mutat rá, hogy a "mi a boldogság" kérdés egyáltalán nem magától értetődő, hiszen egy rakás nagyon-nagyon okos ember meglehetősen megalapozott érvek alapján egész mást gondolt arról, mit kell boldogságnak tartanunk.
Amikor tehát egy tudós leül, hogy könyvet írjon a boldogságról, nem írhatja - mint ahogy a poszt elején említett tudós, Sonja Lyubomirsky a The How of Happiness című könyvében -, hogy bár a filozófusok sokféleképpen definiálták a boldogságot, "de a legtöbbünk nagyon is jól tudja, mi az a boldogság és hogy boldogok vagyunk-e" (nem, nem tudjuk, a legokosabb emberek az elmúlt 2000 évben nem jöttek rá). És pláne nem mehet tovább érv nélkül arra az állításra, hogy a boldogság "az öröm, az elégedettség, vagy a pozitív jólét élménye kombinálva azzal az érzéssel, hogy az ember élete jó, jelentőségteljes és értékes" (32. oldal).
De honnan tudhatja ezt mégis? Egyszerűen csak kiragadott egyet a számtalan lehetséges definíció közül azt állítva, hogy teljesen nyilvánvaló, hogy ez a helyes. Azaz mindenfajta érv nélkül. Mindeközben pedig azt állítja, hogy ami a könyvében, vagy a fent említett kísérlete közben zajlik, a boldogság tudományos vizsgálata. De lehet valami áltudományosabb annál, mint amikor egyszerűen érv nélkül kijelentjük, hogy valamiben igazunk van, aki pedig nem így gondolja, az hülye?
Persze jogosan vetődhet fel az emberben a kérdés, hogy "de mégis hogyan döntsük el, mi a boldogság helyes definíciója?" Elvégre a legtöbbünk szeretne boldog lenni és ehhez nem ártana tudni, mi a boldogság. Ha pedig a Lyubomirskyéhoz hasonló "tudományos" vizsgálódások sem igazítanak el, akkor ugyan honnan tudhatjuk meg, mi az igazi boldogság?
Nos, a magam részéről amellett vagyok, amit Nietzsche mondott, hogy csak annak van definíciója, aminek nincsen története. Márpedig a boldogság fogalmának hosszú és gazdag története van. De még ha van is a boldogságnak egyetlen helyes definíciója, akkor is be kell látnunk, hogy azt megtalálni egy rendkívül összetett feladat. Nem fogjuk tudni egyszerűen kimérni, muszáj lesz elgondolkodnunk egy-két filozófiai kérdésen is.
