Emlékeztek a Mona Lisa mosolyában arra a jelenetre, amikor a szabadelvű művészettanárnő meg akarja győzni a hallgatóját, hogy tanuljon tovább, erre ő kiakad, és erősködik, hogy ő igenis háziasszony akar lenni és a tanárnőnek ezt tiszteletben kell tartania? Nem baj ha nem, fönt megnézhetitek. Kinek van itt igaza? Vajon ha valaki szándékosan fekszik le egy szerintünk elnyomó értékrendnek, akkor szabad tovább vegzálnunk, hogy ne toljon már ki magával direkt? És pláne: meg szabad valósítani ezt a szekálást társadalmi szinten is? A válasz egyszerűnek tűnik, de koránt sem az.
Az első megérzésünk valószínűleg olyasmi, hogy mindenkit hagyni kell, hadd csináljon, amit akar. Mindenkinek alapvető joga egy demokratikus társadalomban (meg amúgy is), hogy olyan értékrendet válasszon magának, amilyen csak tetszik, ameddig ezzel nem árt másoknak. A társadalom egészének csak azt kell lehetővé tennie, hogy ebben a szabad választásban ne akadályozzanak meg senkit. Ettől lesz igazságos a társadalom.
Nagyjából ez az a liberális-demokratikus alapelképzelés, amire a legtöbb mai demokrácia épül. Mi ezzel a baj? Nos a kérdés a következő: mi van, ha a társadalom minden tagja olyan értékrendet kezd választani, ami végül egy igazságtalan társadalomhoz vezet?
Mi van például, ha a társadalom egyik rétege valamilyen okból (például vallási meggyőződés vagy valamilyen kulturális örökség miatt) tudatosan rabszolgaságnak veti alá magát? Mivel egy olyan társadalom, amiben rabszolgaság van, nem igazságos, a liberális-demokratikus paradigma nem tudja garantálni az igazságosságot a társadalomban.
Persze erre valaki mondhatná, hogy "Nem, nem! Nézd, ezek az emberek a saját döntésük miatt lesznek rabszolgák. Ez nem olyan, mintha akaratuk ellenére elhurcolnák őket. Míg az utóbbi tényleg igazságtalan dolog és sérti a jogaikat, az előbbi nem."
Hohó, na itt van a kutya elásva! Mert mi az, hogy "szabad akaratukból", vagy "önként" teszik ezt vagy azt? Képzeljünk el egy szektát, ahova az emberek önként léphetnek be, de ott valamiféle agymosáson mennek keresztül és a végén a szektavezér házi rabszolgáiként végzik egy teljesen megalázó pozícióban. Persze ők azt gondolják magukról, hogy így helyes és igazságos. De nyilván az agymosás miatt gondolják így. Akkor ezt rájuk kellene hagyni?
A dolog azon áll vagy bukik, hogy mit gondolunk a döntést hozó emberről. A liberális-demokratikus paradigma szerint mindenki autonóm, racionális individuum, aki képes józan és megfontolt döntést hozni. A másik oldal szerint ez nincs így. A legtöbb esetben az értékrendet, amit elfogadunk, a családtól, a hagyományoktól örököljük vagy elfogadjuk azt, amit a társadalom közvetít felénk. A legritkábban van az, hogy leülünk, átgondoljuk, hogy most akkor mi a csokit vagy a vaníliát szeretjük-e jobban és akkor döntünk.
És a baj az, hogy a társadalom és a hagyomány sokszor nagyon nem jó értékrendet közvetít felénk. A legszélsőségesebb elképzelések szerint a középosztálybeli középkorú fehér férfiak által uralt társadalom ugyanúgy mossa az agyunkat, mint a szekta. Gondoljuk meg, mi mindent kellett és kell ma is az emberjogi mozgalmaknak tenniük, hogy megszabaduljanak a társadalom rossz beidegződéseitől, amelyeket sokszor, ha akarunk, ha nem, öntudatlanul is elfogadunk.
De még ha tényleg szándékosan vetjük is alá magunkat egy elnyomó értékrendnek (mint elvileg a filmbeli lány), akkor sem csak önmagunknak ártunk. Mert azzal, hogy elfogadjuk ezt az értékrendet, megerősítjük annak a pozícióját a társadalomban. Azzal, hogy mi hogyan élünk, példát mutatunk másoknak, például a gyerekeinknek, akik azt szokják meg, hogy anyuka otthon főz, amíg apuka dolgozik és emiatt talán nehezebb lesz a számára kitörni és másmilyen értékrendet választani, még ha amúgy erre is húzna a szíve.
Ezek szerint nem elég, ha a társadalom csak annyit biztosít, hogy mehessek a fejem után, azt is meg kell akadályoznia, hogy szándékosan olyan döntéseket hozzak, amelyek végül igazságtalanságokhoz vezetnek?
De egy ilyen társadalom, ami megmondja a polgárainak, hogy milyen értékrendet kövessenek és milyet ne, nem mondott le máris a demokráciáról? Fel lehet adni az autonóm, racionális individuum elképzelését úgy, hogy ne változtassuk az egész társadalmat egy nagy diktatórikus átnevelőtáborrá?
És eleve: ki dönti el, hogy melyek a jó értékrendek és melyek nem azok? (Mondjuk a morálfilozófusoknak meg az alkalmazott etika szakértőinek ez a szakmája, de mindegy)
Talán egy megoldás lenne Jürgen Habermas német filozófus elképzelése, aki szerint ha egy racionális, össztársadalmi diskurzus keretein belül egyezünk meg az értékrendünkről, akkor nagyon nem lőhetünk mellé. De még ha így is van, hogy lehetne egy ilyen diskurzust létrehozni? És egyáltalán mi az, hogy racionális?
Őszintén szólva nem tudom, mi itt a helyes megoldás, hogyan lehetne egyensúlyozni a demokrácia és az átnevelő tábor között. Ti mit gondoltok? Van középút? Vagy le kell nyelnünk a békát és elfogadni, hogy a társadalomban bizony önkéntes rabszolgák meg ilyesmik is lehetnek? Ne adj' Isten, jöjjön az átnevelőtábor?
