A nemrégiben Párizsban történt szörnyű események nyomán sajnos nagyon aktuálissá vált a politikafilozófia egyik fontos kérdése: miért fontos a szólásszabadság, és szabad-e egyáltalán korlátozni bármilyen körülmények között? Ezt a kérdést sokan sokféleképpen vetették fel az elmúlt napokban. Én most egy speciálisan filozófiai megközelítést szeretnék bemutatni, ami talán a párizsi tragédiát is egy új oldalról tudja megvilágítani.
Most szerdán, január 7-én terroristán megtámadták a párizsi vicclap, a Charlie Hebdo szerkesztőségét, és 12 embert megöltek. Az esetet világszerte a szólásszabadságon elkövetett merényletként emlegetik, mivel a támadók alighanem a vicclap vallási karikatúráin felbőszülve követték el a gyilkosságokat. Az eset nyomán azonban sokakban az a kérdés is felmerült, nem kellene-e szabályozni, hogy mi jelenhet meg az ilyen lapokban, hogy az efféle tragédiákat elkerülhessük.
Ez egy ősrégi politikafilozófiai kérdés: szabad-e korlátozni a szólásszabadságot bármilyen okból? Kezdjük azzal, hogy meghatározzuk, mi is pontosan a szólásszabadság. A szólás vagy kifejezés szabadságán általában azt a jogot értjük, hogy a véleményünket minden körülmények között kifejezhessük szóban, írásban, képekben, videókon, akár öltözködésben.
Az, hogy "kifejezhetjük" a véleményünket, jellemzően azt jelenti, hogy nincsenek jogi következményei annak, ha ezt vagy azt mondjuk. Fontos azonban megjegyezni, hogy a szólásszabadság akkor is sérülhet, ha nincsenek kifejezett jogi megszorítások. Ha egy társadalom olyan, hogy abban az ember félnek kimondani bizonyos dolgokat, ha bizonyos megnyilatkozások folytán megbélyegzik, esetleg bántalmazzák őket, akkor joggal gondolhatjuk, hogy ebben a társadalomban a szólásszabadság sérül.
Ezért is gondolhatjuk, hogy a Charlie Hebdo elleni támadás nem csak konkrét személyek elleni támadás volt (ami már önmagában is elég szörnyű lett volna), de mivel a célja az volt, hogy olyan légkört teremtsen, amiben az emberek nem merik kifejezni a véleményüket, a támadás a szólásszabadság ellen is irányult.
De miért olyan rettenetesen fontos dolog a szólásszabadság? Miért gondolják a legtöbben, hogy nem szabad azt feladni még akkor sem, ha a szólásszabadság megőrzése adott esetben emberéletekbe kerül? Három fő igazolása van annak, hogy miért kell minden körülmények között biztosítanunk az emberek számára a szólásszabadságot.
Egyrészt sokan gondolják, hogy mindenkinek elemi érdeke az igazság megismerése. Ha akadályoztatva vagyunk abban, hogy megismerjük az igazságot, ha folytonosan félre vagyunk vezetve, ha fontos információk nem jutnak el hozzánk, aligha lehetünk képesek megfelelően élni az életünket és működtetni a társadalmat.
A szólás szabadságának biztosítása - így szól az érv - elengedhetetlen ahhoz, hogy az igazság megismerésére irányuló elemi érdekünk ne sérüljön. Ahhoz, hogy megismerhessük az igazságot, az embereknek joguk kell, hogy legyen ahhoz, hogy kimondják azt.
Ez az érv azért problémás, mert egyrészt a szólásszabadság korlátlan biztosítása nem csak az igazság kimondását teszi lehetővé, de a hazugságét, a rágalmazásét, és a félrevezető állításokét is. Nem is beszélve az olyan egyéni véleményekről, amelyek sokszor nem is lépnek fel az igazság igényével. Az igazság igényére épülő érv nem mondja meg, hogy az ilyen megnyilatkozásokra miért vonatkozik a szólás szabadsága.
A második érv ennél szélesebb hatókörű. Eszerint a demokrácia mint olyan igényli a szólásszabadságot. Nem létezhet demokratikus társadalom szólásszabadság nélkül, mivel a demokrácia egyik alapvetése, hogy minden ember morális szempontból egyenlő, azaz senki nem ér többet a másiknál. Ha pedig ez így van, akkor semmiféle alapunk nem lehet arra, hogy egyesek véleményét jogi vagy más úton elhallgattassuk, míg másoknak teret adunk.
Továbbá joggal gondolhatjuk, hogy olyan demokratikus alapintézmények, mint a szabad és tisztességes választások sem valósulhatnak meg a szólásszabadság nélkül. Ha bizonyos politikai pártoknak, érdekcsoportoknak nincs lehetőségük arra, hogy ismertessék az álláspontjukat, ha ezt az álláspontot nem lehet szabadon vitatni vagy kritizálni, akkor az állampolgárok sosem kerülhetnek abba a pozícióba, hogy megalapozott politikai döntéseket hozzanak, márpedig akkor a demokrácia sem működik megfelelően.
Harmadszor gondolhatjuk azt, hogy a szólásszabadság egy olyan alapvető emberi jog, amelynek biztosítása elengedhetetlen ahhoz, hogy kiteljesedett életet élhessünk. Ha nem formálhatjuk meg és mondhatjuk ki a saját véleményünket, ha azt nem vitathatjuk meg másokkal szabadon, akkor nem teljesedhetünk ki, mint autonóm, szabad és gondolkodásra képes egyének. A szólásszabadság tehát az emberi kiteljesedés és boldogság alapvető összetevője, és mint ilyen, szent és sérthetetlen.
Azt kell tehát állítanunk ezek alapján, hogy a szólásszabadságot semmilyen körülmények között nem szabad korlátozni? Nos, a helyzet nem ilyen egyszerű. Először is azzal kezdeném, hogy minden mai társadalom korlátozza legalább valamilyen mértékben a szólásszabadságot. A rágalmazást, a gyűlöletbeszédet, a holokauszttagadást, és más ehhez hasonlókat sok országban büntetik, még ott is, ahol egyébként hitet tesznek a demokratikus alapértékek mellett.
Ez persze semmit nem mond el arról, hogy ez helyes-e, mindazonáltal felveti a kérdést, hogy hogyan egyeztethető össze a szólásszabadság korlátozása a demokráciával, és az emberi szabadság tiszteletben tartásával.
A tizenkilencedik századi brit filozófus, John Stuart Mill fogalmazta meg híres On Liberty ("A szabadságról") c. művében azt az alapelvet, amelyet a mai napig a legtöbben a szólásszabadság korlátozásának egyetlen alapjaként fogadnak el. Ez az úgynevezett "ártalom alapelv" ("harm principle").
Eszerint a szólásszabadság csak és kizárólag akkor korlátozható, ha valamiféle megnyilatkozás közvetlenül ártana, kárt okozna valakinek. Kérdés persze, hogy mi számít "ártalomnak". Ha egy feldühödött tömeget egy jól időzített felszólalással ráuszítok ártatlan járókelőkre, nyilvánvalóan kárt okoztam nekik a megnyilatkozásommal.
Ugyanígy gondolhatjuk, hogy a nyilvános megszégyenítés - különösen ha súlyos következményekkel jár, például azzal, hogy valaki elveszíti az állását, elidegenedik az ismerőseitől, megöli magát - szintén olyan ártalom, amelyet bizonyos dolgok kimondásával okozunk.
Ilyen eseteket, amikor bizonyos emberek testi épsége, élete vagy egzisztenciája forog kockán, Mill alapelvét követve talán korlátozhatjuk a szólásszabadságot. Vannak azonban kevésbé tiszta esetek is. Megeshet, hogy valakinek a megszólalásai nem okoznak azonnal és közvetlenül kárt senkinek. Azonban hozzájárulnak ahhoz, hogy kialakuljon egy olyan légkör, amelyben bizonyos emberek veszélynek vannak kitéve, el vannak nyomva, és ennek folytán károkat szenvednek.
Ennek egy tipikus esete a gyűlöletbeszéd. Egy etnikai kisebbség ellen irányuló rasszista felszólalás talán közvetlenül, az elhangzásakor nem árt senkinek, ám ha ilyenek tartósan jelen vannak egy társadalomban, az hozzájárulhat a rasszista érzelmek, a kirekesztés és az etnikai kisebbség elleni erőszak elterjedéséhez, így közvetve igenis kárt okoz.
Egy hasonló eset a pornográfia. Sok pornográf kép, videó, stb. ábrázolja a nőket alávetettként, szexuális tárgyakként, ami ugyan közvetlenül talán nem "uszít" senkit a nők tárgyiasítására vagy nemi erőszakra, de egy olyan társadalom, amiben nagy mennyiségben ki vagyunk téve ilyen képeknek, az igenis elősegítheti, hogy a szexizmus, a nők tárgyiasítása és a szexuális erőszak jelen legyen a társadalomban.
Kérdés azonban, hogy Mill alapelvét követve korlátozhatjuk-e ezeket? Esetleg be kell vezetnünk egy szigorúbb kritériumot, mondjuk azt, hogy a szólásszabadság közvetett károkozás esetén is korlátozható? De mégis melyik megszólalás az, ami biztos, hogy hosszútávon sem okoz semmiféle kárt? Ki tudja, hogy amit ma mondunk, holnap, holnapután mit fog okozni?
Tegyük fel, hogy valami módon meg tudjuk állapítani, pontosan mivel okozunk mekkora kárt és kinek, és tudunk húzni egy határvonalat mondván: innentől kezdve nem helyes garantálni a szólásszabadságot. Azt jelenti-e ez, hogy be kell vezetnünk bizonyos törvényeket, börtönbe kell zárnunk azokat, akik bizonyos dolgokat mondanak, írnak, rajzolnak?
Nem feltétlenül. Emlékezzünk, hogy korábban azt mondtuk, a szólásszabadság lehet korlátozott törvényi korlátozás hiányában is. Ha egy társadalom olyan, hogy abban a gyűlöletbeszédet nem nézik jó szemmel, a nyilvános megszégyenítést megvetik, a nyílt rasszizmust elítélik, ott az emberek ugyanúgy nem lesz kedvük fennhangon gyűlölködni és uszítani, mintha börtönbüntetéstől kellene félniük.
A kulcsszó pontosan ez: a félelem. Elképzelhető, hogy bizonyos megszólalások problémásak, hogy helytelen dolog embereket, etnikumokat, vallási felekezeteket ilyen vagy olyan módon ábrázolni szóban, írásban, vagy bárhogy. De legalább ennyire helytelen, ha ezt az emberek megfélemlítésével (terrorizálásával) akarjuk elérni ahelyett, hogy nyílt és folytonos diskurzuson keresztül kialakítanánk a tapintat és elfogadás kultúráját. Az utóbbihoz elengedhetetlen a szólásszabadság maga.
