Mindannyian ismerjük a Delphoi jósda falára vésett híres mondást, "ismerd meg önmagad". De vajon hogyan ismerjük meg önmagunkat? Könnyebb vagy nehezebb megismerni önmagunkat, mint más dolgokat? És vajon mi olyan különleges az önmagunkról való tudásban? Az önismeret ("self-knowledge") a kortárs ismeretelmélet egy fontos témája, így nem árt, ha itt is ejtünk róla néhány szót.
Az önismerettel kapcsolatos első kérdés, hogy ki is az az "önmagam", akit meg kell ismerni. Hogy "ki vagyok Én?" persze önmagában is rettenetesen fontos és összetett filozófiai kérdés, amit sajnos itt és most nem tudunk megvitatni. Legyen elég annyi, hogy a legtöbb kortárs filozófus szerint az önismeret tárgya a saját elménk.
Fontos észben tartani, hogy ez az állítás önmagában nem kötelez el minket az elméről szóló semmilyen elképzelés mellett sem. Ha az ember dualista, úgy gondolja, hogy az önismeret tárgya egy nem fizikai létező. Ha materialista, úgy véli, önmagunk megismerése során egy fizikai dolgot (vagy rendszert vagy ilyesmit) ismerünk meg.
Ha önismeretről beszélünk, voltaképpen két dolog létezését kell csak elismernünk. Az egyik a mentális állapotok létezése, mint a vélekedések, vágyak, szándékok, stb. Ezek az önmegismerés egyik tárgyai. Vannak persze filozófusok, akik ezeknek a létezését is tagadják. Ők például az eliminativista materialisták.
A másik dolog, ami az önmegismerés tárgya lehet, az úgynevezett "tudatfolyam" ("stream of consciousness"), azaz a tudatunk számára közvetlenül adott dolgok, mint az észleleteink. Megint csak van aki tagadja ezeknek a létezését, például a kicsit félrevezető nevű társaság, az "illuzionisták", akik szerint a tudat illúzió.
Átmenetileg azonban tegyük fel, hogy sem az illuzionistáknak, sem az eliminativista materialistáknak nincs igaza, és mentális állapotok és a tudatfolyam egyaránt léteznének. Hogyan ismerhetjük meg ezeket? És miért különleges a róluk való tudásunk, ha az egyáltalán?
Első látásra úgy tűnik, hogy a saját elménk állapotait és a tudatfolyamot nem túlságosan nehéz dolog megismerni. Ami azt illeti, úgy tűnik, sokkal könnyebb őket megismerni, mint a többi dolgot a világban. Elvégre ezek a dolgok mégis csak az elménk állapotai, és közvetlenül adva vannak a tudatunk számára, szemben mondjuk a kövekkel és távoli bolygókkal. Ez azt jelenti, hogy bizonyos értelemben speciális hozzáférésünk van hozzájuk. De mégis milyen értelemben?
René Descartes nagy sikerű szkeptikus érvei óta elterjedt az a nézet, hogy a saját elménk állapotaival kapcsolatban csalhatatlanok vagyunk. Descartes szerint a külvilág dolgaival kapcsolatban mindig tévedhetünk. Mindig lehetséges, hogy voltaképpen nem is ülök itt egy blogposztot gépelve, hanem egy nagy hatalmú gonosz démon téveszt meg engem, hogy azt higgyem, itt ülök.
De a saját elmém állapotaival ezt nem lehet eljátszani. Abban kételkedhetek, hogy itt ülök. Abban, hogy azt gondolom, hogy itt ülök, már nem igazán. Elvégre ha számomra úgy tűnik, hogy azt gondolom, hogy p akkor mégis milyen értelemben lenne lehetséges, hogy mégsem gondolom azt? Vagy: ha nekem úgy tűnik, hogy fáj a lábam, akkor tényleg fáj a lábam. Még ha fantomfájdalmaim vannak is, és nincs is lábam, a fájdalom maga akkor is ott van, és nem lehet illúzió.
Ezek szerint tehát az önismeret azért különleges, mert infallibilis, azaz saját magunk megismerésekor nem tévedhetünk. Igaz ez? Valószínűleg nem. Mindannyiunk számára ismerősek olyan helyzetek, amikor tévedünk azzal kapcsolatban, hogy mire vágyunk, mit akarunk. Előfordulhat, hogy önmegtévesztés ("self-deception") áldozatai vagyunk, amikor tudatosan vagy tudat alatt félrevezetjük magunkat, elhitetünk magunkkal valamit, stb.
Egyáltalán a tudatalatti egész jelensége, mint olyan, eléggé megrengeti az infallibilis önismeret tézisét. Ha csakugyan létezhetnek nem tudatos vágyak és gondolatok, akkor úgy tűnik, ezekhez semmivel sincs megbízhatóbb hozzáférésünk, mint a külvilág tárgyaihoz.
Vegyük észre viszont, hogy ez az érvelés csak a mentális állapotokkal kapcsolatos infallibilitást üti ki. A tudatfolyamról éppenséggel még lehet infallibilis ismeretünk. És valóban, nehéz belátni, hogyan tévedhetnénk azzal kapcsolatban, hogy éppen most valami pirosat látok, vagy valami édes ízt érzek. Még ha nincs is semmi édes a számban, az ízt akkor is érzem, ebben aligha tévedhetek.
Ez így meggyőzőnek tűnik. De mi van akkor, ha valaki például rosszul használ bizonyos fogalmakat? Például egy nagyon erős viszketésre azt hiszi, hogy fájdalom. Vagy egy nagyon mély narancssárgára, hogy piros? Ilyenkor vajon nem tévedünk a tudatfolyamunkkal kapcsolatban? Ez egy igen bonyolult és meglátásom szerint nem túlságosan érdekes kérdés, úgyhogy inkább nem is mennék bele.
Egyesek szerint az önismeret sajátos megkülönböztető jegyét egyáltalán nem a tévedhetetlenségben vagy a bizonyosság fokában kell keresnünk. Nagyon is tévedhetünk az elménk és a tudatunk állapotait illetően. Ami sajátossá teszi a helyzetet az az, hogy senki nincs abban a helyzetben, hogy kijavítson minket, ha tévedünk. Az önismeret nem infallibilis, hanem inkorrigibilis.
Miért? Nos tegyük fel, hogy mi ketten elmegyünk kirándulni és meglátunk a távolban egy madarat. Én azt mondom, ez egy feketerigó, mire te közelebb mész, hogy ellenőrizd, igazam van-e és rájössz, nincs. A madár igazából nem feketerigó, hanem fecsegő poszáta (igen, egyáltalán nem értek a madarakhoz, lépjetek túl rajta). Ez így tiszta sor.
De ha én azt mondom, fáj a lábam, te nem tudsz bemászni az elmémbe, hogy ellenőrizd, tényleg fáj-e. Vagy ha azt mondom, pirosat látok, nem javíthatsz ki, mondván, hogy nem is pirosat látsz, hanem kéket. Azt mondhatod, maga hogy a dolog, amit látok, nem piros, hanem kék, de hogy nekem piros észleletem van, azt nem tudod kétségbe vonni, még akkor sem, ha adott esetben én magam tévedek abban, hogy pirosat látok.
Szóval akkor az önismeret inkorrigibilis? Nem feltétlenül. Világos, hogy mentális állapotok esetében előfordulhat, hogy egy képzett pszichoterapeuta, vagy esetleg az anyukánk, aki általában jobban ismer minket, mint mi magunkat, jobban tudja, hogy mire vágyunk, milyen vélekedésink vannak, mint mi magunk. Az inkorrigibilitás megint inkább a tudatfolyammal kapcsolatos ismeretre látszik csak igaznak lenni.
De még a tudatfolyammal kapcsolatos ismeret sem feltétlenül inkorrigibilis. Létezik például egy ritka betegség, az úgynevezett Anton–Babiński szindróma. Aki ebben szenved, olyan agyi sérüléssel rendelkezik, aminek következtében nem lát, viszont nem ismeri fel saját magáról, hogy vak. Egy ilyen ember mármost nyilván azt hiszi, hogy vannak vizuális észleletei. De mi pontosan tudjuk, hogy fiziológiailag lehetetlen, hogy ilyen észleletei legyenek. Mi jobban tudjuk nála, hogy mi történik, pontosabban, hogy mi nem történik az ő tudatfolyamában, mint ő maga.
Ezek persze szélsőséges esetek, de akkor is megmutatják, hogy az önismeret nem minden körülmények között inkorrigibilis. Sokan ezért gyengítenek ezen az állításon, és inkább amellett érvelnek, hogy az önismeret esetében mindenkinek első személyű autoritása (first person authority) van. Ez azt jelenti, hogy mikor állítok valamit a saját elmémről vagy a tudatomról, akkor normális körülmények között senkinek nincs racionális alapja kétségbe vonni, amit mondok.
Olyan ez, mintha repülőn utaznánk és csak én ülnék az ablak mellett. Ha ilyenkor azt mondom, "most épp egy folyó fölött repülünk el", normális körülmények között nincs okotok kétségbe vonni a szavam. Ettől még persze tévedhetek, sőt hazudhatok is, és erre valaki - akinél mondjuk van GPS és tudja, hogy épp nem egy folyó fölött repülünk el - rá is jöhetnek. De normális körülmények között semmi alapja sincs a kétkedésnek.
Ahogy egyedül én látok ki a repülő ablakán - így az analógia -, úgy egyedül én látok be a saját elmém "ablakán", ezért aztán első személyű autoritásom van. Persze attól még, hogy más nem lát ki/be az ablakon, lehetnek más módszereik arra, hogy megismerjék a mentális állapotaimat. Az én hozzáférésem a saját elmémhez sajátos, ahogy a kortárs zsargonban mondani szokás, "privilegizált", de ez nem jelenti azt, hogy csak én tudhatok a saját elmémről.
Természetesen ez az elképzelés is felvet egy rakás kérdést. Például honnan származik a privilegizált hozzáférés? Van egy sajátos "belső érzékelésünk", ami tudósít minket az elménk állapotairól? Ha igen, hogyan működik? Az ilyen és ehhez hasonló kérdések burjánzanak az önismeret témája körül. Sok filozófus számára ez mind olyannyira az elvont filozófiai spekuláció benyomását kelti, hogy inkább amellett állnak ki, hogy tulajdonképpen nincs semmi különleges az önismeretben.
Eszerint az elképzelés szerint a saját elménkről való ismeret és a mások elméjéről való ismeret voltaképpen csak fokozatilag különbözik. Ennek a nézetnek az egyik legismertebb képviselője Gilbert Ryle, aki a Szellem fogalma című 1949-es munkájában a következő módon ad számot az önismeretről. Ahogy mások vélekedéseiről, vágyairól, stb. úgy szerzünk tudomást, hogy belegondolunk, vajon adott körülmények között mit csinálnának, hogyan reagálnának bizonyos helyzetekre, úgy a saját vélekedéseinkről és vágyainkról is úgy kell tudást szereznünk, hogy belegondolunk, mit csinálnánk, hogyan reagálnánk bizonyos helyzetekben.
Nincs semmiféle belső színpad, ahogy a hiteink, vágyaink, elképzeléseink táncolnak össze-vissza, és amit meg kell látogatnunk, ha a saját elménkről tudomást akarunk szerezni. Saját magunkról pontosan úgy tudunk meg dolgokat, ahogyan másokról. A cselekvés, a viselkedés megfigyelésén és előrejelzésén keresztül.
Mennyire hihető ez az elképzelés? Megint nagy különbség van a mentális állapotok és a tudatfolyam között. Még ha fenntartható is az a nézet, hogy a mentális állapotainkról csak a viselkedés megfigyelésén keresztül rendelkezünk ismerettel, ez biztos, hogy nem igaz a tudatunk számára közvetlenül megjelenő észleletekre, érzésekre, benyomásokra.
Ha valaki nem gondolja, hogy a tudat egy az egyben illúzió, akkor aligha tagadhatja, hogy ezek a tudatunk számára megjelenő valamik - színek, szagok, stb. - némileg más ismeretelméleti státussal rendelkeznek, mint mondjuk a távoli bolygók, vagy a többiek elméje. Nehéz tagadni, hogy ezekhez van valamilyen közvetlenebb, de legalábbis speciális hozzáférésünk, amivel senki más nem rendelkezik. Az, hogy miért, egy a tudat sok ezer rejtélye közül.
Láttuk tehát, pontosan megérteni, hogy mi is az önismeret, miben különbözik az ismeret többi fajtájától, vagy hogy különbözik-e egyáltalán, kicsit sem könnyű feladat. Egyszerű azt mondani, "ismerd meg önmagad", de hogy mit is jelent pontosan megismerni önmagunkat, egy rendkívül összetett filozófiai kérdés.