Szórakozásból embereket kínozni rossz. Ezzel a legtöbben egyetértünk. De pontosan milyen értelemben rossz? Nyilván nem szeretnénk, ha valaki szórakozásból megkínozna minket, és csúnyán nézünk azokra, akik ilyesmit csinálnak. De sokak szerint az olyan kifejezéseknek, mint a "jó" és a "rossz" van egy ezeken túlmenő, a hozzáállásunktól és véleményünktől független értelme is. Szerintük az, hogy valami jó vagy rossz objektív tényállások. Vajon igazuk van? Léteznek ilyen fajta objektív értékek?
Ahhoz, hogy erre válaszoljunk, először is pontosan kell értenünk, mit is kérdezünk. Azt a filozófiai álláspontot, ami szerint léteznek objektív értékek robusztus morális realizmusnak nevezik. Morális realizmus, mivel a képviselői szerint léteznek értékek, és robusztus, mivel szerintük ezek az értékek ráadásul objektívak. De mit jelent az, hogy "léteznek értékek"? És pláne mit jelent az, hogy "objektívak"?
Kezdjük az elején. Ha értékekről beszélünk, első látásra úgy tűnik, valamiféle dolgokról van szó. Ha azt kérdezzük, léteznek-e értékek, az olyan, mintha azt kérdeznénk, léteznek-e kövek vagy prímszámok. Egy ilyen elképzelést képviselt például Platón, aki szerint maga a Jó egy önálló jogán létező absztrakt entitás, és minden jó dolog ennek a Jónak a révén jó.
Ez egy elég szélsőséges elképzelés, de szerencsére annak, aki szeretné elkötelezni magát az értékek létezése mellett, nem kell mindjárt platonistának lennie. Ahogy az átlagos magyar férfi lehet 176 cm magas (azt hiszem) anélkül, hogy létezne valahol egy Átlagos Magyar Férfi, úgy alighanem egy cselekvés is lehet jó vagy rossz anélkül, hogy létezne maga a Jó.
Valóban, a legtöbb morális realista manapság nem amellett áll ki, hogy léteznek értékek, mint különálló dolgok, hanem csak amellett, hogy léteznek morális tényállások. Az, hogy szórakozásból embereket kínozni rossz, egy valóságosan fennálló tény - mondják -, abban az értelemben, ahogy valóságosan fennálló tény, hogy a Föld a Nap körül kering, de nem ilyen tény az, hogy Sherlock Holmes a Baker Streeten lakik (vagy lakott).
Az álláspont, amit most vizsgálunk - a robusztus morális realizmus - viszont nem egyszerűen azt állítja, hogy vannak morális tényállások. Azt is állítja, hogy ezek egyúttal objektívek. Miben áll valami számára objektívnek lenni? Induljunk ki abból, hogy milyen az, ha valami nem objektív. Ami nem objektív, a jellemzően szubjektív. Hogy mi is a szubjektivitás, arról persze sok filozófus sok mindent mondott. A mostani céljaink szempontjából viszont elég, ha annyit megjegyzünk, hogy ami szubjektív, az elmefüggő.
A szubjektív dolgok, mint az észleletek, érzéki és érzelmi benyomások, gondolatok elmefüggőek abban az értelemben, hogy nem tudnak létezni azoktól az elméktől függetlenül ami megtapasztalja, átéli, kiötli őket. Persze sok minden nem létezhetne elmék nélkül, mint a költemények, államok, a filozófia. De az egyszerűség kedvéért ne menjünk bele ezekbe a technikai finomságokba. Ami tehát objektív az első körben nem elmefüggő.
Fontos, hogy az objektív-szubjektív fogalompárt elválasszuk az abszolút-relatív megkülönböztetéstől. A kettő nem ugyanaz. Bizonyos igazságok relatívak abban az értelemben, hogy csak valamihez képest, valami viszonylatában igazak. Például az, hogy ez az épület nagy, csak viszonylagos értelemben igaz (a Jupiterhez képest kicsi, hozzám képest nagy), de az, hogy 1+1=2 a legtöbbek szerint abszolút értelemben igaz.
Mármost lehetséges, hogy valami objektív, de relatív, vagy hogy szubjektív, de abszolút. Az a tény, hogy szeretem a gyömbéres fagyit szubjektív abban az értelemben, hogy nem állhatna fenn függetlenül az elmémtől, de nincs benne semmi relatív, nem olyan, mint az "ez az épület nagy" mondat. Ezzel szemben az, hogy az átlag magyar férfi 176 cm magas egy objektív tény - nem függ az elménktől -, de relatív. A jelen időpontban igaz, száz évvel ezelőtt viszont még nem volt az (ezeken a fogalmakon még sokat lehetne rugózni, de most inkább ne tegyük).
A robusztus morális realista tézise tehát a következő: vannak valóságosan fennálló morális tényállások (léteznek értékek), amelyek az összes emberi elmétől függetlenül állnak fenn (objektívak). Azaz bármit is gondolunk, érzünk, észlelünk, ezek a tények olyanok maradnak, amilyenek. Ez viszont nem szükségképpen jelenti azt, hogy ezek a morális tények abszolútak is. Előfordulhat, hogy az elmefüggetlen morális tények relatívak, azaz csak bizonyos körülmények között, valamihez képest viszonylagosan állnak fenn.
Például ha azt mondom, az a morális tény, hogy embert ölni rossz bizonyos körülmények közt fennáll, bizonyos körülmények közt nem, akkor nem feltétlenül tagadom, hogy vannak objektív értékek. Hasonlóképpen, ha azt mondom, az a tény, hogy az átlag magyar férfi 176 cm magas, most fennáll, de bizonyos körülmények között (mondjuk 100 évvel ezelőtt) nem, akkor nem szükségképpen tagadom, hogy ez egy objektív tény.
Persze az ember lehet ultra-szuper-robusztus morális realista és állíthatja, hogy a morális tények objektívak is és abszolútak is. De mi most nem ezzel az állásponttal foglalkozunk.
Huh, oké, most már értjük, mit állít a robusztus morális realista. De vajon igaza van-e? Ténylegesen léteznek objektív értékek? A huszadik századi ausztrál filozófus J. L. Mackie 1977-es nagyon jelentős Ethics: Inventing Right and Wrong című könyvében amellett érvel, hogy a válasz nem. Mackie két fő érvet hoz fel a robusztus morális realizmus ellen: a relativitásból vett érvet (Argument from Relativity) és a furcsaságból vett érvet (Argument from Queerness).
A relativitásból vett érv abból a megfigyelésből indul ki, hogy a különböző kultúrák szélsőségesen különböző, olykor ellentmondó erkölcsi alapelveket fogadnak el. Míg a régi aztékok szerint néha morálisan megengedhető, hogy vallási okokból kivágjuk élő emberek szívét egy kőoltáron, addig a modern nyugati társadalmakban ezt az eljárást ferde szemmel nézik. Mackie szerint ennek a ténynek az a legjobb magyarázata, hogy nincs semmiféle objektív morális igazság, amit meg kellene találnunk.
Mit gondoljunk erről az érvről? A robusztus morális realista először is rámutathat, hogy Mackie érve száz százalékig nem igazolja, legfeljebb csak valószínűsíti a konklúzióját. Nyilvánvaló, hogy az egyet nem értésből önmagából nem következik logikailag, hogy nincs semmiféle objektív igazság. Egy időben a legjobb tudósok sem értettek egyet abban, hogy a Föld a Nap körül kering-e vagy sem. Ez nem jelenti azt, hogy nem volt semmiféle objektív tényállás, amit meg kellett volna találni. Hasonlóképpen a morális realista is érvelhet amellett, hogy még ha a véleménykülönbségek nagyon súlyosak is, akkor is van okunk azt gondolni, hogy vannak objektív morális tények, csak még meg kell őket találni.
A másik lehetőség, hogy a morális realista tagadja, hogy súlyos véleménykülönbség lenne a különböző kultúrák között. Megpróbálhat olyan egyetemes alapelveket találni, amiket végső soron minden kultúra elfogad (figyelem! Az, hogy egy kultúra elfogad bizonyos alapelveket, nem feltétlenül jelenti, hogy azok szerint is cselekszik. Mi itt a fejlett nyugaton elfogadjuk, hogy hazudni rossz dolog, mégis a legtöbben olykor-olykor hazudunk).
Hogy léteznek-e ilyen alapelvek? Egyrészt ez egy empirikus kérdés, amit derítsenek ki a kultúrantropológusok. Másrészt, ahogy az egyet nem értés tényének nincsenek feltétlenül következményei arra nézve, hogy vannak-e objektív értékek vagy nincsenek, úgy az egyetértésnek sem biztos, hogy volnának.
Térjünk át Mackie második, erősebb érvére, a furcsaságból vett érvre. Eszerint az érv szerint az objektív morális tényállások olyan rendkívül furcsa valamik, hogy egész egyszerűen nem lehet semmiféle jó elméleti alapunk arra, hogy elfogadjuk a létezésüket. Milyen értelemben furcsák? Egy megfontolás, amit Mackie nem tárgyal külön, hogy az objektív morális tények létezése alighanem nehezen egyeztethető össze a természettudomány világképével.
Sok filozófus gondolja manapság, hogy a világ végső szerkezetéről a természettudományok adnak számot. Ők a naturalisták. Számukra az objektív morális tények létezése komoly gondot jelent. Ezek ugyanis olyan tények, amelyek azzal kapcsolatosak, hogy a világnak milyennek kellene lennie, vagy egy adott helyzetben hogyan kellene cselekedni. Ha fennáll az a tény, hogy embert ölni rossz, akkor nem szabad embert ölni.
A természettudományok viszont nem arról szólnak, hogy a világnak milyennek kellene lennie, hanem arról, hogy a világ milyen. De ahogy egy korábbi posztban bemutattam, erős érvek hozhatók amellett, hogy abból, hogy a világ milyen, nem következik, hogy milyennek kellene lennie. Ha pedig ez igaz, akkor az objektív morális tények nem képezhetik a természettudományos vizsgálódás tárgyát. Ez azt jelentené, hogy a világban van valami, amiről a természettudomány nem tud számot adni, vagyis a naturalizmus hamis.
Persze ha az ember nem eleve natrualista, ez az érv nem szükségképpen hatja meg. De sokan vannak azért - még a morális realisták között is -, akik szerint itt egy komoly problémával állunk szemben. Ők megpróbálhatják egyrészt tagadni a van-kell különbséget, azt, hogy a milyenből nem következik a milyennek-kellene-lennie. Vagy érvelhetnek amellett, hogy még ha ez a különbség fenn is áll, az objektív morális tények létezése akkor sem jelenti a naturalizmus végét.
Egy másik furcsaság a morális tényekkel kapcsolatban - és ez a gyakrabban emlegetett - az, hogy az ilyen tények intrinzikusan motiválóak. Mit jelent ez? Ahogy mondtam, az objektív morális tények arról szólnak, hogy a világnak milyennek kellene lennie, hogy adott körülmények között hogyan kellene cselekedni. Ha tehát egy ilyen tény fennáll, akkor az embereknek automatikusan kell, hogy legyen valamilyen motivációja, valamiféle indoka arra, hogy ezzel összhangban cselekedjenek.
Ha az egy objektív tény, hogy embert ölni rossz, akkor az embernek (már ha tudomása van erről a tényről) automatikusan kell, hogy legyen valamiféle - nem feltétlenül a legerősebb, de mégis valamilyen - motivációja, hogy ne öljön embert. Ha valaki azt mondaná, hogy "igen, embert ölni rossz, de nem látok semmilyen okot, hogy miért ne öljünk embert", úgy alighanem a legtöbben azt gondolnánk, hogy az illető nem érti, miről beszél.
Csakhogy a legtöbb normális objektív tény egyáltalán nem képes intrinzikusan motiváló lenni. Ha fennáll az az objektív tény, hogy csoki van az asztalon (és én erről tudok), úgy ez önmagában még egyáltalán nem motivál engem arra, hogy bármit csináljak. Ha az a szubjektív tény is fennáll, hogy én pillanatnyilag vágyom is a csokira, akkor már lehet valamilyen motivációm. De a céljaimtól, vágyaimtól és egyáltalán tőlem függetlenül a világban objektíve fennálló tények aligha motiválhatnak engem.
Sokan érveltek amellett, hogy a motiváció csak és kizárólag szubjektív lehet (a legjelentősebb közülük alighanem a 2003-ban elhunyt brit filozófus Bernard Williams). Ha ez igaz, akkor úgy tűnik, nem létezhetnek intrinzikusan motiváló objektív tények, márpedig az objektív morális tényeknek éppen ilyennek kellene lenniük. Objektív morális tények tehát nem léteznek.
Mit mondhat erre a morális realista? Egyrészt tagadhatja, hogy a motiváció szükségképpen szubjektív. Másrészt tagadhatja hogy az objektív morális értékeknek szükségképpen motiválónak kell lenniük. Egyik feladat sem tűnik lehetetlennek, és a mai napig is heves viták folynak arról, hogy vajon egyik vagy másik állítás (pontosabban tagadás) tartható-e.
Eddig arról beszéltünk, hogy mi a robosztus morális realizmus és milyen érvek szólnak ellene. De arról nem volt szó, hogy mi oka lehet valakinek elfogadni azt az elképzelést, hogy léteznek objektív morális tények. Szóval miért érdemes robusztus morális realistának lenni?
Egyrészt van egy nagyon erős intuíciónk, ami szerint legalább bizonyos morális kijelentéseink - például, hogy szórakozásból embereket kínozni rossz - szó szerint igazak. Mármost ennek egy meglehetősen természetes magyarázata az, hogy ezek az kijelentések azért igazak, mert léteznek a világban objektíve fennálló tények, amelyekről ezek az állítások szólnak. Ahogy a hétköznapi állítások - mint hogy "van tej a hűtőben" - azért igazak, mert bizonyos tények fennállnak a világban - például mert van tej a hűtőben -, úgy a morális állítások is pont így működnek.
Másrészt sokan gondolják úgy, hogy a moralitásnak, az erkölcsnek egyáltalán csak úgy van értelme, ha léteznek objektív morális tények. Ha az, hogy valami jó vagy rossz szubjektív, az én személyes gondolataimtól, vágyaimtól, érzéseimtől függ, akkor az tulajdonképpen nem is jó vagy rossz, legfeljebb szimpatikus vagy visszataszító. Ezek viszont nem morális kategóriák.
Ha egyáltalán létezik bármilyen jó - hangzik a vélemény -, úgy annak muszáj objektívnek lennie. Hiszen ahogy Kant mondta, a moralitás éppen arról szól, hogy mit kell tennünk függetlenül attól, hogy mit szeretnénk tenni vagy mi áll érdekünkben. Ha ez igaz, akkor úgy látszik, jó okunk van elfogadni a robusztus morális realizmust, már ha nem akarjuk egy az egyben feladni a moralitást, mint olyat.
Hogy kinek van igaza ebben a kérdésben, és itt és most nem fogom tudni eldönteni. Viszont kíváncsian várom a véleményeket, szóval írjátok meg, hogy ti mit gondoltok az objektív értékek kérdéséről.
P.S.: Két rövid megjegyzés még, amivel nem akartam tovább nyújtani a cikket. Az egyik, hogy a morális realizmust itt úgy definiáltuk, mint az az elképzelés, amely szerint léteznek morális tények. Egy másik lehetséges definíció, hogy a moráis realizmus az a nézet, hogy bizonyos morális kijelentések lehetnek szó szerint igazak. Ez a két meghatározás nem feltétlenül egyenértékű, de azért jó, ha tudunk róla. A másik, hogy az "objektív" és az "abszolút" fogalmait nem mindig mindenki választja szét, illetve a különbségnek nem tulajdonít mindenki egyforma jelentőséget. Szóval könnyen előfordulhat, hogy valahol objektivitásról olvastok, miközben a szerző abszolútságról, vagy objektivitásról+abszolútságról beszél. Ezt érdemes észben tartani.