Miért helytelen dolog félájultra verni valakit? Egyértelműnek tűnik, hogy azért, mert ezzel sok szenvedést okozunk a másik embernek, súlyos testi károkat szenvedhet, amikből talán sosem épül fel. Sokszor annak alapján ítéljük meg, hogy egy cselekedet jó-e vagy rossz, hogy az mit okoz, milyen következményekkel jár. De vajon helyes ez az elképzelés? Tetteink tényleg a következményeik miatt lesznek jók vagy rosszak? Sok filozófus szerint ez egyáltalán nincs így.
Azt az erkölcsfilozófiai álláspontot, ami szerint a tetteinket a következményeik teszik jóvá vagy rosszá, konzekvencializmusnak hívjuk. A konzekvencialisták szerint ha el akarjuk dönteni, egy tett jó volt-e vagy rossz, nem arra kell koncentrálnunk, hogy milyen szándékkal követték el a tettet, mit akartak vele elérni, hanem kizárólag azt, hogy milyen következményekkel járt.
A konzekvencializmus legismertebb képviselői az úgynevezett utilitarista (vagy utilitarianista, vagy haszonelvű) filozófusok, mint Jeremy Bentham vagy John Stuart Mill. Az ő elképzelésük szerint azt, hogy egy tett helyes vagy helytelen, annak alapján kell megítélnünk, hogy mennyi örömet (boldogságot) vagy szenvedést okoz az a többi embernek. Azok a tettek helyesek, amelyek képesek maximalizálni az emberiség vagy valamely közösség örömét és minimalizálni a szenvedést.
Tegyük fel például, hogy én vagyok Batman és meg kell akadályoznom, hogy Joker megmérgezze Gotham lakosságát. Ha nem segítek, sokaknak kell mérhetetlen kínokat kiállniuk. Az egyetlen esélyem, hogy segítsek az, ha félájultra verem Jokert.
Helyesen cselekszem, ha megverem a gonosztevőt? Az utilitaristák szerint igen. Ugyan ha megverem Jokert Gothamban kicsit több lesz a szenvedés, de ha nem verem meg, még sokkal több, hiszen akkor Gotham minden lakosa szenvedni fog. Ebből következően akkor maximalizálom Gotham városának boldogságát és minimalizálom a szenvedést, ha megverem Jokert. Ez a tett tehát erkölcsileg helyes.
Az utilitarizmus sokak számára azért vonzó, mert úgy tűnik, képes egy képletet szolgáltatni arra, hogy hogyan "számoljuk ki" tetteink erkölcsi helyességét vagy helytelenségét. Eszerint mindig van egyértelmű válasz arra, hogy mikor helyes egy cselekedet (ha maximalizálja a boldogságot) és mikor helytelen (ha nem maximalizálja).
Egyesek - mint a neurobiológus és író Sam Harris - utilitarista ihletésű elképzelések alapján egyenesen odáig mennek, hogy azt állítják, az agytudomány képes megválaszolni az erkölcsfilozófia kérdéseit, hiszen ha meg akarjuk tudni, mi helytelen, és mi nem, elég, ha megvizsgáljuk agyi folyamatainkat, és ebből kikövetkeztetjük, mitől szenvednénk vagy minek örülnénk. Erről korábban már megírtam a véleményem.
Az utilitarizmus és a konzekvencializmus általában eléggé erős, jól védhető álláspontoknak tűnnek. Sokszor tényleg úgy tűnik, a cselekedeteink attól lesznek jók vagy rosszak, amit okoznak, és hogy ez szoros összefüggésben áll a tettek által kiváltott örömmel vagy szenvedéssel.
A konzekvencializmusnak azonban sok kihívással kell szembenéznie, amik miatt sokan ma már egyáltalán nem tartják tartható elképzelésnek. Az első ilyen probléma egy ismeretelméleti kérdés: honnan tudhatjuk, hogy mik lesznek a tetteink következményei? Elvégre minden egyes tettünkkel egy olyan okozati láncot indítunk el, ami a nagyon távoli jövőben akármihez vezethet.
Lehet, hogy ha én most átsegítek egy nénit az utcán, az sok-sok évezred múlva rengeteg áttételen keresztül egy új világháborúhoz vezet, amiben kihal az emberiség. Akkor ezek szerint helytelen volt átkísérni a nénit az utcán? De hát honnan kellett volna ezt tudnunk?
A konzekvencialisták sokféle módon válaszolhatnak. Egyrészt korlátozhatják azoknak a következményeknek a körét, amiket figyelembe kell venni a tett megítélésekor. Mondhatják például, hogy csak az előrelátható következmények számítanak. De mi számít pontosan előreláthatónak? Valami, amit én meg tudok jósolni? Valami, amit egy ideális megfigyelő, aki sokkal okosabb nálam, az én helyemben meg tudna jósolni? Valami, amit a közösség egy átlagos tagja meg tudna jósolni? A kérdés nem egyszerű.
Sokan inkább a következő megfontoláshoz fordulnak: külön kell választani azt, hogy mitől lesz egy tett jó vagy rossz attól, hogy milyen útmutató alapján kell cselekednünk. A konzekvencializmus és azon belül az utilitarizmus egy elmélet arról, mitől számít egy tett jónak vagy rossznak. Az, hogy mi alapján kell eldöntenünk, mit csinálunk, egy teljesen másik kérdés.
Az utilitarista J. S. Mill például úgy vélte, bár a tetteink a következményeik miatt lesznek jók vagy rosszak, a hétköznapokban semmi értelme leállnunk és előrejelzéseket meg statisztikákat készítenünk a tetteink várható következményeiről, mielőtt döntenénk.
Ez egyszerűen irreális, ilyenkor nyugodtan cselekedhetünk a bevett morális konvenciók, a józan ész, stb. alapján. Persze előfordulhat, hogy ilyenkor nem szándékosan olyasmit teszünk, ami nem maximalizálja az emberiség boldogságát, és ezek a tettek helytelenek lesznek. De hát van ilyen.
Ez a végkövetkeztetés sokak szerint legalábbis furcsa, ráadásul nem oldja meg azt a problémát, hogy a konzekvencializmus morális szkepticizmushoz vezet. Mivel sosem ismerhetjük meg tetteink hosszú távú következményeit, sohasem tudhatjuk, hogy egy cselekedet jó-e vagy rossz.
De hát ez abszurd - mondják sokan. Pontosan tudjuk, hogy szórakozásból ártatlan gyerekeket kínozni rossz dolog. Egy ilyen tettet az sem tenne jóvá, ha százezer év múlva furcsa véletlenek folytán az emberiség virágzásához vezetne.
Ez elvezet minket a konzekvencializmus másik nagy kritikájához. Eszerint a konzekvencializmussal az a fő baj, hogy gyakorlatilag bármilyen tettet képes jóra kimagyarázni, ha elég jók a következményei. De általában azt gondoljuk, vannak olyan tettek, amelyek intrinzikusan, belső jellegüknél fogva rosszak, amiket semmilyen körülmények között nem szabad elkövetni, függetlenül attól, milyen következménnyel járnak.
Gondoljuk meg a következő esetet, amit az erkölcsfilozófiában a "donor eset" néven tartanak számon: egy kórházban öt beteg fekszik. Mindegyiknek más szervre van szüksége, az egyiknek egy májra, a másiknak szívre, a harmadiknak tüdőre, stb. Egy nap besétál egy amúgy teljesen egészséges ember, aki csak egy rutin vizsgálatra jött.
Ha én vagyok az orvos, vajon helyes dolog a részemről, ha ezt az embert, aki most sétált be, az ágyhoz kötözöm, felvágom, és a szerveit szétosztom a betegek között, akiknek szükségük van rá? Rendben, egy ember szenvedne egy kicsit, de másik ötnek elmúlna a szenvedése.
A világban összesen kevesebb szenvedés lenne, ha ezt az egy embert felvágnám, és donorként használnám. Az utilitarizmus tehát azt diktálja, hogy vágjam fel függetlenül attól, hogy ő beleegyezett-e vagy sem. Elvégre csak a következmények számítanak.
De sokak szerint ez az eredmény elfogadhatatlan. Vannak ugyanis olyan dolgok, amelyeket függetlenül attól, hogy milyen következményekkel járnak, nem szabad megtennünk. De az utilitarizmusból, vagy tágabban a konzekvencializmusból az látszik következni, hogy bármely tett lehet jó, ha a körülmények olyanok, hogy az a tett éppenséggel jó következményekkel jár.
Persze a konzekvencialista megpróbálhat kihátrálni. Mondhatja, hogy a beleegyezés nélküli szerveltávolítás a donor esetnél olyan rossz következményekkel jár, amit öt beteg félépülése nem tud ellensúlyozni. De a probléma az, hogy amíg a következményekre koncentrálunk, mindig kitalálhatunk egy olyan esetet, amikor egy látszólag intrinzikusan rossz tett elkövetése jó következményekkel jár.
Mi van, ha például egymillió embert kell megmentenünk a biztos szenvedéstől, és az egyetlen mód, hogy valakinek az alapvető emberi jogait megsértjük - mondjuk brutálisan megkínozzuk, megerőszakoljuk, megöljük, stb.?
Ha tényleg elhisszük, hogy az embereknek elidegeníthetetlen joguk van ahhoz, hogy az életükkel, a testükkel, a tulajdonukkal a beleegyezésük nélkül ne lehessen tenni semmit, akkor azt kell mondanunk, hogy ilyenkor sem helyes megsérteni ezeket a jogokat, még akkor sem, ha rengeteg ember boldogsága vagy szenvedése múlik rajta.
Persze a morális ítéletünk ilyen esetekben már ingadozni szokott. Tényleg nem lehet valaki emberi jogait megsérteni, ha az egész emberiség jövője múlik rajta? Hát talán igen. A konzekvencializmus tagadhatatlan előnye, hogy meg tudja magyarázni, milyen morális alapelvek igazolják ezeket az ítéleteinket. Sok olyan ítéletünk is van azonban - mint a donor eset -, amiről nemigen tudunk konzekvencialista alapon számot adni.
De éppen ezért rettenetesen fontos, hogy tisztában legyünk azzal, mikor ilyen alapelvek alapján hozunk erkölcsi ítéletet. Nem támogathatunk például egyik nap egy igazságtalan gazdasági intézkedést, mert az hosszú távon jó következményekkel jár, még ha most éppen meg is károsít sokakat, miközben a másik napon kritizálunk egy másikat azon az alapon, hogy vannak elidegeníthetetlen emberi jogok, amiket a következményektől függetlenül tiszteletben kell tartani.
Még ha nem is tudunk végleges választ adni arra, hogy a konzekvencialistáknak igazuk van-e vagy nincs - jóllehet, a klasszikus utilitarizmus a fent említett érvek alapján eléggé védhetetlennek tűnik -, a filozófusoknak akkor is nagyon fontos szerepe van abban, hogy tisztázzák, pontosan mi következik egyik-másik erkölcsi alapelvünkből, hogy pontosan mi mellett kötelezzük el magunkat, amikor konzekvencialisták vagy anti-konzekvencialisták leszünk.
