Igen, igen, Tomcat híres-neves lövöldözős balhéjáról akarok beszélni és nem, nem fogom sem őt sem a történet többi szereplőjét elmondani ennek-annak. Helyette egy filozófiai kérdést szeretnék feltenni: ha Magyarországon mindenki úgy gondolná, hogy a rendőrséget megkerülve önbíráskodni oké (mert mondjuk a rendőrség nem tudja ellátni a feladatát stb.), akkor tényleg oké is volna? Más szavakkal: felhatalmazhat-e bárkit az emberek támogatása arra, hogy olyasmit csináljon, amit elvileg csak a rendőrségnek volna szabad?
A lövöldözős esettel kapcsolatban rengetegen fejezték ki egyetértésüket, hiszen "ők legalább csinálnak valamit", és "ha a rendőrség tenné a dolgát...", "én sem csináltam volna mást XY helyében" stb. Szóval sokak szerint az önbíráskodás lehet indokolt, vagyis előfordulhat olyan eset, amikor valaki jogosan csinál úgy, mintha ő volna a rendőrség, azaz jogosan alkalmaz erőszakot igazságszolgáltatás céljából. De vajon tényleg így van ez?
Egy megközelítés a következő: ha elegen tartják jogosnak azt, amit az önbíráskodó csinál, akkor igen. Hiszen gondoljunk bele: a rendőrségnek miért van joga ahhoz, hogy olyasmit csináljon, amit a többi embernek nem szabad? Nos, éppen azért, mert elegen gondolják úgy, hogy szabad. Ha nem gondolná mindenki, hogy a rendőröknek joguk van másokat igazoltatni, és esetenként erőszakot alkalmazni, akkor nem is lenne ilyen joguk.
John Searle amerikai filozófus példájával élve: az 1992-es Los Angeles-i zavargások alkalmával a rendőrség képtelen volt gátat szabni a fosztogatásnak, a fosztogatók egyszerűen nem törődtek a felszólításaikkal. Searle szerint ezen a ponton a rendőrség de facto megszűnt rendőrségnek lenni és fura ruhába öltözött emberekké váltak, akik mérgesen kiabálnak másokra.
Ha ez megy az egyik irányba, azaz ha a közmegegyezés el tudja venni a rendőröktől a hatalmat, akkor működik a másik irányba is? Vajon ha elegen gondoljuk úgy, hogy egy bloggernek vagy bárkinek joga van másokat igazoltatni vagy megverni, akkor tényleg joga is lesz? Ez az úgynevezett társadalmi szerződéselméletek egyik alapvető dilemmája.
A társadalmi szerződés elmélete szerint egy személy vagy intézmény hatalma (például az, hogy a rendőrségnek hatalmában áll engem letartóztatni) azon alapul, hogy a társadalom tagjai lemondanak bizonyos jogaikról a személy vagy az intézmény javára (például arról, hogy maguk verjék meg, aki nem szimpatikus nekik) és cserébe a személy vagy intézmény biztosít számukra olyan szolgáltatásokat (például szervezett, országos igazságszolgáltatást) amit önmaguktól nem tudnak megszervezni. Ez a hipotetikus társadalmi szerződés ruházza fel a jogaival például a rendőrséget. De eszerint a társadalom tagjainak bármikor jogukban áll kiiratkozni a társadalmi szerződésből és újat kötni egymással. Nem?
Azt hiszem, könnyen belátható, hogy nem szeretnénk, ha ez lenne a helyzet. Ha a szomszédaim ma reggel úgy döntenének, hogy kikiáltják a pesterzsébeti köztársaságot, és ezt mindenkinek tiszteletben kéne tartania, hamar felborulna a világ. És nagyon nem lenne kellemes, ha sokak által támogatott erőszakos csoportok akkor vernének meg engem, amikor akarnak, és ezt nekem úgy kellene felfognom, mint jogos erőszakot egy legitim hatalmi szerv részéről.
Ezek a zsigeri megérzéseink. De milyen érveket hozhatunk fel az ellen, hogy a puszta társadalmi támogatás nem ruházhat fel akárkit akármilyen jogokkal? Kezdjük ott, hogy minden emberi lénynek vannak olyan jogai, amelyeket senki nem sérthet meg, bármilyen is a közmegegyezés és bármilyenek is a törvények. Ezek az úgynevezett egyetemes emberi jogok, amelyeket mindenki, öregek és fiatalok, bűnözők és rendőrök, gazdagok és szegények birtokolnak pusztán annak érvén, hogy ők is emberi lények.
A másik válasz, hogy egyáltalán nem minden jöttment közmegegyezés képes legitim hatalommal felruházni egyéneket vagy intézményeket. John Rawls, a huszadik század egyik legjelentősebb politikai filozófusa szerint például csak azok a megegyezések számítanak, amelyeket aktuális érdekeinktől, élethelyzetünktől elvonatkoztatva, racionális érvek mentén is tarthatónak, kívánatosnak gondolunk.
Mikor feltesszük magunknak a kérdést, hogy vajon jogosan lőtte-e arcon Tomcat gázpisztollyal azt a fickót, félre kell tennünk - így Rawls - aktuális ellenérzéseinket mind Tomcattel, mind a fickóval szemben. Azt kell megkérdeznünk magunktól, hogy ésszerűen végiggondolva képesek vagyunk-e racionális érveket felhozni egy olyan társadalmi berendezkedés mellett, amelyben húsz ember, ha úgy véli, hogy a rendőrség nem végzi jól a munkáját, összejöhet, hogy azt verjen meg, akit akar.
Ha ilyen, az élethelyzetünktől, tapasztalatainktól, érzelmi állapotunktól független, racionális érvvel nem tudunk előállni, akkor semennyi facebook like vagy társadalmi szolidaritás sem tudja legitimálni senki arcon lövését. Még ha a rendőrség rosszul is végzi a munkáját, egy megfelelő racionális indok hiányában, amely legitimálná az önbíráskodó szervezetek akcióit, a puszta zsigeri felháborodásunk és az "én is lőttem volna" érzéséből fakadó egyetértésünk önmagában kevés ahhoz, hogy elfogadhatónak tartsuk az önbíráskodást.
De vajon igaza van ebben Rawlsnak? Nos, a vita a mai napig folyik. Az azonban bizonyosnak tűnik a számomra, hogy bármennyire is együtt érzünk azokkal, akiket az országban igazságtalanság ért, bármennyire is fel vagyunk háborodva, minden körülmények között helyénvalóbb a társadalmat racionális elvek mentén megszervezni, mint zsigeri érzéseink alapján.