Az abortusz kérdése a az alkalmazott filozófia egyik legtöbbet tárgyalt problémája. Egyúttal fontos társadalmi, politikai, jogi kérdés is, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Próbáljuk meg körüljárni ezt az elképesztően összetett és érzékeny témát filozófiai szemszögből, és nézzük meg, a kortárs erkölcsfilozófusoknak mi a mondanivalójuk arról, hogy vajon megengedhető-e az abortusz vagy sem.
Először is fontos tisztán látni, hogy mi is a kérdés, amit kérdezünk. A terület, amin most mozgunk az erkölcs- vagy morálfilozófia területére tartozik. Nem azt kérdezzük tehát, hogy milyen egészségügyi megfontolások, vagy törvényi szabályozás vonatkozik az abortuszra (amik persze szintén nagyon fontosak), hanem, hogy erkölcsi szempontból megengedhető-e a meg nem született magzat elvetése. (az erkölcsi értékek természetéről bővebben itt)
Sokan gondolják azt, hogy erre a kérdésre kategorikus "nem"-mel kell válaszolnunk. Az abortusz - mondják - soha nem megengedhető. Az ő standard érvük a következő:
- Az emberölés soha nem megengedett.
- A meg nem született magzat emberi lény.
- Tehát: a meg nem született magzat elpusztítása (abortusz) soha nem megengedett.
Ez az érvelés első látásra meggyőzőnek tűnhet, ebben a formájában azonban mégsem egészen tartható. Mindkét premisszája (1. és 2.) támadható, így azok nem nyilvánvaló, hogy alá tudják támasztani a radikális következtetést, vagyis 3.-at.
Először is lehetségesek olyan esetek, amikor az emberölés igenis megengedett, például önvédelem esetén. Ha valakinek nincs más választása csak hogy megmentse a saját életét vagy végezzen egy másik emberrel, jellemzően nem gondoljuk morálisan elítélendőnek, ha az utóbbi mellett dönt. Ez az erkölcsi alapelv - ha elfogadjuk - igazolhatja például az anya életét veszélyeztető terhesség megszakítását.
Ennél is fontosabb, hogy a második premissza - az tehát, hogy a meg nem született magzat emberi lény - ugyanígy támadható. Természetesen különös lenne azt gondolni, hogy a születés előtt egy perccel a baba még nem emberi lény, de a követő percben már hirtelen az. Elvégre lényegi változás nem történik, a baba tulajdonképpen "csak" helyet változtat.
Viszont úgy tűnik, semmi különös nincs abban, hogy azt mondjuk, egy egyetlen megtermékenyített sejtből álló zigóta, vagy egy a fejlődése korai szakaszában lévő magzat még nem teljes értékű emberi lény, vagy nem személy. Elvégre ekkor még nem rendelkezik az embereket, személyeket jellemző legtöbb tulajdonsággal: nem képes gondolkodni, érezni, még mozogni sem. Milyen értelembe lehetne akkor mégis ember?
Ez az érvelés nem teljesen meggyőző. Sokan vannak a világon, akik szintén nem képesek sok mindenre, amire a legtöbben igen, mégsem gondolnánk, hogy minden további nélkül megengedett az elpusztításuk. Ott vannak például a súlyosan sérült, beteg, öreg emberek, akik szintén nem képesek alapvető funkcióikat ellátni; mégsem gondolnánk, hogy minden további nélkül megengedhető lenne "abortálni" őket.
Egyes filozófusok szerint - ilyen például az ausztrál morálfilozófus Peter Singer - ugyanakkor elképzelhetőek olyan esetek, amikor valakinek annyi szenvedést kell kiállnia, vagy a helyzete annyira tragikus, hogy azt az életet, amit ő él, "nem érdemes élni". Ezeket az embereket életben hagyni, vagy arra kényszeríteni, hogy végigéljék ezt a szenvedéssel teli életet merő kegyetlenség.
Bár a magam részéről ezt az elképzelést meglehetősen problémásnak tartom (ugyan ki dönti el, mely életeket érdemes élni), ilyen és ehhez hasonló alapelvek igazolhatják a súlyosan sérült magzatok abortálását, akiknek az életét nem volna érdemes élni. Az ezzel kapcsolatos etikai kérdéseket sajnos itt nem tudom tovább kifejteni, de egy gondolatébresztő videó erről a témáról minden esetre látható itt.
A radikális abortuszellenző előállhat egy másik érvvel is. Elfogadhatja, hogy az egy sejtből álló zigóta még nem emberi lény, de állíthatja, hogy lehetősége van arra, hogy teljes értékű emberi lénnyé fejlődjön. Lehet, hogy aktuálisan még nem egy személy, de potenciálisan már az. És mint ilyen, bizonyos jogokat élvez, joga van tudniillik ahhoz, hogy éljen és emberi lénnyé fejlődjön., ezért nem szabad elpusztítani.
Ez a "potencialitás" érv szintén szenved egy súlyos hibától. Azt feltételezi ugyanis, hogy abból, hogy a magzatnak kifejlett emberi lényként joga lenne élni, következik, hogy már most, amikor még nem emberi lény, is van joga élni. Ez a következtetés azonban hibásnak tűnik. Miért következnének pusztán potenciális jogokból aktuális jogok?
Egy példával szemléltetve: én potenciálisan lehetnék Magyarország köztársasági elnöke; éppenséggel vehet olyan fordulatot az életem a jövőben, hogy abban a pozícióban kötök ki (remélem, nem). Ebben a helyzetben - amit vagy elérek vagy nem (ahogy a zigóta is vagy emberré fejlődik, vagy nem, semmi garancia nincs) - egy csomó olyan jogom és kötelességem lenne, amivel most nem rendelkezem, például jogom lenne újévkor beszédet mondani a köztévében.
De abból, hogy egy ilyen lehetséges szituációban, ami talán aktuálissá válik, lennének bizonyos jogaim, semmi olyasmi nem következik, hogy nekem itt és most vannak is bizonyos jogaim. Ha bemennék a köztévéhez azzal, hogy közvetítsék a beszédemet szilveszterkor azért, mert lehetnék én a köztársasági elnök, elég furcsán néznének rám, és joggal. A potencialitás érv szólójának minimum még egy érve szüksége van ahhoz, hogy igazolja a potenciális érvekről az aktuálisakra való ugrást.
De tegyük fel, hogy ez az érv működik. Sőt, tegyük fel, hogy már a zigóta is teljes értékű emberi lény. Még ekkor is lehet érvelni amellett, hogy az abortusz igenis megengedhető. Judith Jarvis Thomson 1971-es "A Defense of Abortion" c. cikkében a következő példát hozza fel:
Tegyük fel, hogy egy nap arra ébredsz, hogy egy zenekedvelők egy radikális csoportja elrabolt téged, amíg aludtál, és hozzákapcsolt téged egy zseniális hegedűművészhez, aki haldoklik, és csak úgy maradhat életben, ha 9 hónapig rá van kötve a te testedre. A hegedűművész nyilván teljes értékű ember, aki meghal, hacsak nem marad összekapcsolva a te és csakis a te testeddel (mondjuk mert csak neked van jó vércsoportod, jó génjeid, mindegy, a lényeg, hogy csak te segíthetsz).
A kérdés mármost a következő: joga van-e a hegedűművésznek igénybe venni a te testedet a beleegyezésed nélkül azon az alapon, hogy másképp meghal? Itt nyilván két alapvető jog összeütközéséről van szó. Egyrészt a hegedűművésznek nyilván joga van élni. Másrészről, neked jogod van a testi integritáshoz, ahhoz, hogy a beleegyezésed nélkül ne csináljanak semmit a testeddel. Szóval igaz-e az, hogy a hegedűs élethez való joga übereli a te testi integritáshoz való jogodat?
Thomson úgy gondolja nem: az, hogy valakinek szüksége van valamire, különben meghal, még nem jogosítja fel az illetőt, hogy mások testével tetszése szerint bánjon. Ha egy májbetegnek szüksége van egy májra, nem lopózhat be éjszaka a szobámba és nem operálhatja ki belőlem minden további nélkül. Egy más oldalról nézve: nekem nem kötelességem senkinek odaadni a szerveimet csak azért mert nekik szüksége van rá.
Persze talán rossz ember vagyok, ha nem teszem, és hagyom meghalni a hegedűművészt. De akkor sem kötelességem feladni a testi integritásomat csak és kizárólag azért, mert valaki másnak szüksége van rá. Ugyan nem kívánatos, hogy hagyjam meghalni a hegedűművészt, de Thomson szerint nem megengedhetetlen.
A lényege ezeknek a példáknak természetesen nem az, hogy a meg nem született gyerekek olyanok mint a gyilkos májbetegek és az őrült hegedűművészek. Amit ezek a példák meg akarnak mutatni az, hogy a meg nem született gyerek élethez való joga önmagában nem teszi kötelessé az anyát, hogy feladja a testi integritását.
Ahogy nem kötelességem a hegedűművész rendelkezésére bocsátanom a testem csak azért, mert neki szüksége van rá - bár kétségtelenül helyénvalóbb, erényesebb dolog nem hagyni meghalni az illetőt -, úgy az anyának sem kötelessége a gyerek rendelkezésére bocsátani a testét csak azért, mert neki szüksége van rá.
Fontos szem előtt tartani, hogy Thomson példájában kulcsszerepe van annak, hogy az anya/donor testét a beleegyezése nélkül veszik igénybe. Ilyesmi történik például olyankor, amikor valaki szexuális erőszak miatt esik teherbe, amikor nincs beleszólása abba, hogy terhes lesz-e vagy sem. Thomson példája az ilyen esetekben erős érvet szolgáltat arra, hogy az abortusz megengedhető.
Joggal gondolhatjuk azonban, hogy azok az esetek, amikor tervezett terhességről van szó, a helyzet kicsit máshogy áll. Mi volna, ha miután már beleegyeztünk, hogy segítünk a hegedűművésznek, egy nap azt mondjuk, meggondoltuk magunkat, és mégis inkább hagyjuk meghalni? Vagy: ha miután létrejött a tervezett terhesség, egy hirtelen olyan karrierlehetőség kínálkozik, amit "nem hagyhatunk ki", és ezért megszakítjuk a terhességet, hogy inkább a munkánkra koncentráljunk.
Ezek nyilván elég problémásnak tűnnek, de mi van a következő helyzettel: a teherbe esés után a család hirtelen csődbe jut, és nincs többé lehetőség arra, hogy a gyereket normális körülmények közt neveljék föl, nyomorban fog élni.
Szabad ilyen esetben abortálni a gyereket? Ilyenkor az anya testi integritása nem sérül, tehát a Thomson-érv irreleváns. Az első kérdés, amit fel kell tennünk, hogy a magzat, akit most vagy abortálunk vagy nem, már teljes értékű emberi lény-e, akinek joga van az élethez, vagy még csak potenciálisan az.
Az utóbbi esetben talán gondolhatjuk - a potencialitás érv kritikája alapján -, hogy az anyának nem kötelessége világra hozni a gyereket, elvégre az egyetlen sejtből álló zigóta például még nem ember, és még nem rendelkezik az élethez való joggal, sem másmilyen jogokkal, ami azt illeti.
A helyzetet mindazonáltal bonyolítja, hogy az anya előzetesen már elkötelezte magát amellett, hogy kihordja a gyereket. Talán joggal gondolhatjuk, hogy ez az elköteleződés bizonyos kötelességeket ró rá a még meg nem született, adott esetben még emberi státusszal sem rendelkező magzat felé.
Érdemes azonban feltennünk a kérdést, hogy vajon ez a gondolat nem az anyaságot övező már-már kultikus tiszteletből fakad-e, ami a társadalmunkat áthatja. Ha egy férfi akár önző, akár másmilyen okokból felbont egy eljegyzést, persze azt gondoljuk, nem kedves dolog, amit csinált, de azért a tette nem is morálisan megengedhetetlen.
Miért gondolnánk akkor, hogy ha egy anya akármilyen okból megszakít egy tervezett terhességet - pláne akkor, ha a magzat még nem is érte el a jogokkal rendelkező személy státuszát, hanem még csak egy pár sejtből álló zigóta -, akkor valami rosszabb dolgot csinál, hogy ebben az esetben a tette már megengedhetetlen?
Az abortuszt övező filozófiai problémáknak itt csak a felszínét tudtuk megkapargatni. Minden esetre ez a vizsgálódás szolgált némi eredménnyel, például, hogy erős erkölcsfilozófiai érvek szólnak amellett, hogy az abortusz legalább néhány esetben megengedhető. Ezen kívül remélem, hogy sikerült bár érdekes gondolatot felvetnem ezzel a sokat vitatott és sokak számára nagyon fontos témával kapcsolatban.
Írjátok meg a kommentekben, hogy ti mit gondoltok, nektek milyen érveitek vannak, mely érveket tartjátok problémásnak.