A múlt héten volt a Demokrácia Éjszakája, ahol volt alkalmam részt venni egy rakás kerekasztal-beszélgetésen, ahol rendszeresen előjött a kérdés, hogy mi is igazából a demokrácia, és milyen értékei vannak (vagy nincsenek). Ezek a kérdések elsőre egyszerűnek tűnhetnek, hiszen állandóan beszélünk demokráciáról, demokratikus értékekről, vagy a demokrácia visszásságairól. De tudjuk pontosan, mi a demokrácia és miért jó? Nézzük, a filozófusoknak mi mondanivalója van erről.
Kezdjük azzal, hogy mi a demokrácia. A legtágabb értelemben talán azt mondhatnánk, hogy a demokrácia a közösségi vagy kollektív döntésnek egy mechanizmusa, amit az jellemez, hogy a résztvevők egyenlőek a döntéshozatali folyamatban.
Például ha összeülünk, hogy kitaláljuk, milyen filmet nézzünk meg, és mindenki egyenlően szavazhat, a döntésünket demokratikusan hoztuk meg. Ha Ádi és Totya döntik el, mert övék a tévé, mi pedig csak javaslatokat tehetünk, a döntésünk nem demokratikus, mert nem voltunk egyenlőek a döntéshozatali folyamatban: egyesek csak javasolhattak, egyeseknek megvolt a joga dönteni.
Ez tehát a demokrácia a legáltalánosabb értelemben. De a hétköznapokban általában a demokráciáról, mint egy kormányzati formáról szoktunk beszélni. Ennek a fő jellemvonása a modern társadalmakban az, hogy a fő kormányzati tisztségeket valamilyen demokratikus közösségi döntési folyamat segítségével osztjuk ki, amit általában szabad és tisztességes választásnak szoktunk nevezni.
Persze létezhetnek más fajtái is a demokráciának. Lehetséges például, hogy másfajta politikai döntéseket is demokratikusan hozzunk meg, például ahogy az ókori Athénban, ahol sokkal több mindenről döntöttek demokratikusan. De amíg legalább néhány fontos politikai kérdésről demokratikus úton döntünk, addig többé-kevésbé van értelme demokráciáról beszélni.
Szóval ez volna a demokrácia. Na de miért jó dolog a demokrácia általában, és a demokratikus kormányzat különösen? Milyen filozófiai érvek szólnak amellett, hogy demokráciát csináljunk például diktatúra vagy abszolút monarchia helyett? Az ide vonatkozó érveket általában két csoportra szokás osztani.
Egyrészt vannak az úgynevezett instrumentális érvek a demokrácia mellett. Ezek szerint önmagában semmi jó sincs a demokráciában. Nem önmagáért, hanem azért kell szeretnünk azt, mert jó következményei vannak. Vagyis nagyobb valószínűséggel születnek morális üdvözlendő döntések egy demokráciában, mint egy nem demokratikus rendszerben.
Ennek több oka lehet, például, mert többeknek van lehetőségük megszólalni, több szempont vehető figyelembe, kisebb eséllyel szorulnak ki emberek a döntéshozatalból és így annak az esélye is csökken, hogy igazságtalanul bánnak velük, és így tovább. Egy másik megfontolás a demokrácia mellett, amit sok nagy filozófus, köztük Jean-Jacques Rousseau és John Struart Mill, hogy a részvétel a demokratikus döntéshozatalban fejlesztheti a résztvevők személyiségét, nyitottabbá teheti őket, jártasabbá a racionális érvelésben, stb.
Hogy ez így igaz-e, az egyrészt egy empirikus kérdés, és mint ilyen, nem annyira tartozik a filozófia területére. Továbbá, ha a demokráciának csak instrumentális előnyei lennének, akkor maga a demokrácia egyáltalán nem lenne jó, csak a következményei. Nagyon is elképzelhető lenne, hogy bizonyos körülmények közt valami másnak, ami nem demokrácia, jobb következményei lehetnének.
Sokak szerint azonban a demokráciának, mint olyannak, van valamiféle belső, "intrinzikus" értéke is: a demokráciában van valami, ami önmagában is értékes és nem csak a következményei miatt. De mi lehet ez? A politikafilozófiában számos különböző elmélet létezik.
Egyesek szerint az önrendelkezés alapvető joga adja a demokrácia értékét. A mai morálfilozófiában - meg máshol is - elterjedt az a nézet, hogy az embereknek általában véve joguk van az önrendelkezéshez: ahhoz, hogy ők maguk dönthessék el, mit szeretnének csinálni, milyen szabályok szerint éljék az életüket (persze bizonyos határokon belül).
Egyesek szerint a demokráciában rejlő belső érték az, hogy a demokrácia tudja legjobban elősegíteni azt, hogy létrejöjjön az emberek önrendelkezése. Egy demokráciában ugyanis az emberek, akikre a politikai döntések vonatkoznak, elvileg maguk is részt vesznek a legfontosabb ilyen döntések meghozatalában.
Van beleszólásuk abba, hogy mi történjen velük, így az önrendelkezéshez való joguk inkább tiszteletben van tartva, mint egy diktatúrában, ahol semmi beleszólásuk sincs. Még ha a diktátor nagy szabadságot is enged nekik, akkor is az ő kénye kedvétől, nem pedig az emberek szabad döntésétől függ az, hogy mit tehetnek meg és mit nem. Nem így a demokráciában.
Mások szerint a demokrácia egy másik megfontolás miatt értékes. Bár ezt az alapelvet sokan kérdőjelezik meg a hétköznapi diskurzusban, a morál- és politikafilozófiában többé-kevésbé általánosan elterjedt az a nézet, hogy minden ember morális szempontból egyenlő, vagyis senki nem ér többet a másiknál. Persze van, aki gyorsabban fut, és aki szebb verseket ír, de egyik ember sem értékesebb, mint a másik, semmiféle alapunk nem lehet arra, hogy az egyik ember érdekeit kitüntetettnek tartsuk a többiekéhez képest.
Egy érv a demokrácia mellett az, hogy ez a kormányzati forma az, amely leginkább tiszteletben tartja az emberek közötti morális egyenlőséget. Hiszen emlékezzünk, a demokratikus döntéshozatalnak pontosan az a lényege, hogy minden résztvevőt egyenlőként kezel. Senkinek nincs több beleszólása, mint a másiknak, hiába született valaki előkelő családba, vagy jutott magasabb társadalmi rangra, a demokratikus döntéshozatalban egyenlőként van kezelve a többiekkel.
De az egy legfontosabb politikafilozófiai érv a demokrácia mellett alighanem az, hogy képes megoldani a legitim politikai tekintély problémáját. A probléma a következő: Az állam egy rakás dolgot csinál velünk, például törvényeket szab ki ránk, adót szed tőlünk, néha börtönbe csuk.
Csupa olyan dolog, ami normális körülmények között morális szempontból elfogadhatatlan lenne. Ha a szomszédom követelne pénzt tőlem, majd miután nem fizettem neki, két kék ruhás haverjával bezáratna a pincébe 5 övre, joggal gondolhatnánk, hogy valamiféle sérelem ért minket, hogy amit a szomszéd tett, helytelen volt.
A kérdés az, hogy mi igazolja morális szempontból az állam cselekedeteit. Mért van az, hogy az államnak szabad, amit hétköznapi embereknek nem? Megint csak sokféle válasz van. Egyesek szerint az állam és a szomszéd esete semmiben sem különbözik, az állam ugyanúgy helytelenül cselekszik, amikor beavatkozik az életünkbe. Ők az anarchisták, akik szerint nem létezik legitim politikai autoritás.
Mások szerint viszont a politikai tekintély lehet legitim, és a demokrácia a legitimáció egyik jó - talán a legjobb, sőt egyetlen - eszköze. Egy demokráciában ugyanis a legfontosabb politikai döntéseket - például arról, hogy ki és miféle hatalmat fog gyakorolni felettünk - közösen hozzuk meg.
Azért nem igazságtalan, hogy az állam ilyen meg olyan dolgokat tesz velünk - adót szed, stb. -, mert mi magunk is részt vettünk annak a döntésnek a meghozatalában, aminek a vége az lett, hogy az állam ezt meg azt csinálhat velünk. Lehetőségünk volt, méghozzá egyenlő felekként beleszólni abba, hogy milyen hatalommal rendelkezhet az állam és milyennel nem.
Ha úgy tetszik, közösségként beleegyeztünk abba, hogy az állam ezt meg azt csináljon, így aztán morálisan megengedetté, legitimmé vált az államhatalom. (Csak mellékesen: ez a politikai autoritásnak csak az egyik modellje, amely a beleegyezésre (consent) épül, léteznek más modellek is, amelyek másként adnak számot a demokratikus autoritásról).
Egy demokráciában ráadásul azt is meg tudjuk magyarázni, hogy miért kell például betartanunk a törvényeket, befizetnünk az adót, és adott esetben börtönbe vonulni. Az anarchisták szerint ilyen fajta kötelességeink soha nincsenek, az állam mindig csak kényszerít minket.
Ez egy diktatúrában talán így van, de egy demokráciában mondhatjuk, hogy a törvények betartásának van alapja, mégpedig a többi ember iránti tisztelet. Mikor betartjuk a törvényeket, azokat a döntéseket tartjuk tiszteletben, amit mi többiek, mint közösség hoztunk, illetve, aminek a meghozatalára elvileg felhatalmaztuk az államot.
Ha ellenben megszegjük őket, akkor ezzel vétünk az ellen a tisztelet ellen, ami a közösségi döntéseinket megilleti. Olyan ez, mintha miután demokratikusan megszavaztuk, hogy a Csillagok háborúját fogjuk megnézni, Totya önkényesen inkább a Die Hardot rakná be.
Ez azért gáz, mert Totya előzőleg már beleegyezett, hogy részt vesz a közösségi döntésben, és tiszteletben tartja a közösséget, azaz minket, és a döntést, amit meghozunk. Mikor tesz arra, hogy közösen mit határoztunk el, megsérti azt a tiszteletet, amivel felénk, mint közösség felé tartozik.
Persze a demokrácia elméleteiben sem minden fenékig tejfel. Mi van például azokban a helyzetekben, amikor a közösségben nincs egyetértés? Hogyan lehet akkor azt mondani, hogy a közösség így vagy úgy döntött?
Aztán: hogyan lehet megakadályozni, hogy egy demokrácia olyan legyen, mint amikor két farkas és egy bárány dönti el, hogy mi legyen vacsorára? Más szóval, hogyan lehet elkerülni a többség rémuralmát?
Vagy: hogyan lehet azt mondani, hogy egy 10 milliós ország egy olyan közösség, ami képes közösségi döntéseket hozni? Nyilván 10 millió ember nem tudja ugyanazt megcsinálni, mint pár haver, amikor filmekről dönt.
És mindennek a tetejébe jön az, hogy a szabad és tisztességes választások, amelyeken minden állampolgár egyenlőként vesz részt, nyilvánvalóan egy ideál a demokrácia többi formájával együtt, amelyeket a ma létező társadalmak több, vagy kevesebb mértékben közelítenek meg. Felmerül a kérdés: mit számít, hogy mik egy ilyen ideális demokrácia előnyei, ha egyszer a valóságban ilyesmi egyáltalán nem létezik?
Nos, én a magam részéről úgy gondolom, fontos dolog ismerni az ideáljainkat. Legalább azért, hogy pontosan értsük, mi felé kell törekednünk.
