Tegnap láttam ezt a nagyon szórakoztató beszélgetést a racionalitás és irracionalitás kérdéséről. Rebecca Newberger és Steven Pinker írók vitatkoznak arról, hogy vajon mi fontosabb, alapvetőbb és értékesebb az életünkben, a gondolkodás, az ész, a racionalitás, vagy az érzelmek, vágyak, az irracionális hajtóerők. A beszélgetés nagyon érdekes és van benne jópár filozófiai megfontolás (és egy nagy tévedés) is. Nézzük meg őket!
Vegyük először a kérdésfeltevést: miért jut eszébe bárkinek ilyesmiket kérdezni, hogy a racionalitás vagy az irracionalitás alapvetőbb-e? Nos, az elején elhangzik, hogy manapság a racionalitás mint olyan mindenhol megkérdőjeleződik. Nem csak hogy egy csomó "irracionális" tevékenység terjed egyre jobban -- mint az asztrológia és a vallási fundamentalizmus --, nem csak hogy a politikusok régen lemondtak a racionális érvelésről és inkább demagóg módon igyekeznek a választók érzelmeire hatni és besározni az ellenfelet, de még az akadémikusok is egyre gyakrabban kárhoztatják a logocentrizmust a túlzott fókuszálást a racionalitásra.
Ez mondjuk egyáltalán nem újdonság. Íme néhány filozófus, akik szerint nem a racionalitás a legkirályabb dolog a világon: Heidegger, Nietzsche, Schopenhauer, és Schelling. És ők sem nem vallási fundamentalisták, sem nem horoszkóphívők, hanem komoly filozófusok, akiknek legalábbis úgy tűnik, van némi alapjuk kiállni az antiracionalizmus mellett.
De ne szaladjunk előre! Milyen érveket hoznak fel a beszélgetők az irracionalitás és a racionalitás mellett vagy ellen?
Az irracionalista első érve az, hogy a racionalitás elég nagy bajba kevert minket az elmúlt évszázadok során: a hideg, kimért, racionális észjárás sok olyan dolgot hozott létre, amit talán kár volt. Az atombomba, a holokauszt mind megfontolt, pontos tervezés eredményei, amelyek megvalósításához igen kifinomult racionális gondolatmenetekre volt szükség. Sőt lehet, hogy ezek létrejöttéért is pontosan a számító racionalitás a felelős: ha gyorsan véget akarok vetni a Japánnal folytatott háborúnak, akkor igencsak racionális dolog a részemről atombombát dobni rájuk, mert ez jó eséllyel megtöri őket. A racionális gondolatmenet pontosan ilyen dolgokhoz vezet.
Másodszor, a racionalitás végső soron nem is képes előidézni pozitív változást a társadalomban és történelemben. Az embereket nem a racionális érvek győzik meg leginkább, és nem is ezek hatására cselekednek. Az embereket leginkább érzelmeik, ösztöneik, és szenvedélyeik hajtják. Ha el akarunk érni valamilyen pozitív változást náluk, például, hogy töröljék el a rabszolgaságot vagy ilyesmi, akkor nem racionális érvekkel kell traktálnunk őket, hanem meg kell írnunk a Tamás bátya kunyhóját. A racionalitás önmagában kevés.
És végül nem is csoda, hogy ez így van, hiszen mi emberek alapvetően nem vagyunk racionális lények. Cselekvéseinket leggyakrabban nem gondos megfontolás és ésszerű gondolatmenetek vezérlik, hanem a vágyak, szenvedélyek és érzelmek. Sokszor még amikor úgy is hisszük, hogy racionális megfontolás alapján cselekszünk, csak utólag racionalizáljuk érzelmi alapú tetteinket. Tehát a racionalitás nem a legalapvetőbb és legfontosabb része az emberi életnek.
Mit mond erre a racionalizmus híve?
Először is válaszolhatja, hogy a racionalitás legalább annyi jó dolgot hozott létre, mint rosszat. A telekommunikáció, a penicillin, az emberi jogok mind ugyanúgy a racionalitás termékei, ésszerű gondolatmenetek nélkül nem jöhettek volna létre. A racionalitás csak egy eszköz, önmagában se nem jó, se nem rossz, attól függ, mire használjuk.
Aztán meg semmilyen pozitív változás nem jöhet létre a társadalomban, ha azt nem alapozzák meg racionális érvek. Lehet, hogy a rabszolgaság eltörlésében nagy szerepe volt a Tamás bátya kunyhójának, de ha nem lettek volna már jóval előbb racionális érvek amellett, hogy a rabszolgatartás egyszerűen nem fér össze az emberi méltóságról alkotott alapelveinkkel, és ha ez nem győzött volna meg sokakat arról, hogy cselekedni kell, akkor sem a Tamás bátya kunyhóját nem írták volna meg, sem a rabszolga-felszabadítás nem jöhetett volna létre.
Végül pedig: teljesen lehetetlen érvelni a racionalitás ellen, hiszen ekkor az ember már eleve elkötelezte magát az érvelés intézménye, végső soron pedig a racionalitás mellett. Tehát a vitában a racionalitás kerekedik felül, az irracionalista pedig megadja magát.
Mit gondolhatunk ezekről az érvekről?
Egy nagy hibáját szeretném csak kiemelni az egész beszélgetésnek, jelesül, hogy egyszer sem mondják el, mit értenek pontosan racionalitáson. És ez egyáltalán nem véletlen, ez ugyanis egy nagyon-nagyon nehéz filozófiai kérdés és a mai napig heves viták folynak róla.
Egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy éles határt húzhatunk a racionális és irracionális vélekedések, érvek, cselekvésmódok közé. Ha megnézzük a régi filozófusok műveit, azt találjuk, hogy sokszor olyan érveket is elfogadtak érvényesnek, amelyek számunkra nevetségesnek tűnnek. Távoli kultúrákban olyan gondolatmeneteket és cselekvésmódokat fogadnak el magától értetődőnek és racionálisnak, amelyek számunkra rendkívül idegenül hatnak. Ilyen körülmények között pontosan milyen alapon jelentjük ki, hogy amit csinálnak irracionális?
Nem azt mondom persze, hogy meg kell adnunk magunkat valamiféle relativizmusnak, ami szerint mindenki beszéljen össze-vissza amit akar, úgyse tudhatjuk, hogy kinek van igaza. Sőt, a gondolat, hogy van egyfajta általános racionalitás, egy ésszerűség és a társadalmat és az egyéni életet ennek mentén kell megszervezni, hogy megszabaduljunk az előítéletektől és létrehozzunk egy igazságos jogrendet, nagyon fontos, alapvető gondolata a felvilágosodásnak, ami azért mégis csak egy jó dolog.
De be kell látnunk, hogy nagy bajok származhatnak abból, ha úgy gondolunk a racionalitásra, mint kőbe vésett szabályok összességére, amit mi tudunk, azok az ostoba vallásos emberek meg asztrohívők meg satöbbi meg nem tudnak.
Erre mondják Theodor Adorno és Max Horkheimer a Felvilágosodás dialektikája című művükben, hogy az így felfogott racionalitásra épülő felvilágosodás diktatórikus, mivel egyfajta eszmerendszert igyekszik ráerőltetni mindenki másra és nem tűr ellenkezést. Valaki vagy megfelel ennek a racionalizmus képnek, vagy nem, és nincs apelláta.
A szerzőpáros szerint az ilyen hozzáállásnak ténylegesen szerepe van a diktatúrák kialakulásában, a kirekesztés és intolerancia létrejöttében. Mert hát gondoljuk meg: mi lehetne jobb eszköze a kirekesztésnek, mint ha valakire azt mondjuk, irracionálisan gondolkodik, egyszerűen nem engedelmeskedik az ész törvényeinek, tehát nem is kell, nem is lehet komolyan venni.
De nem ez az egyetlen mód, ahogy a racionalitásról gondolkodni lehet. A racionalitás nem feltétlenül kőbe vésett szabályok összessége. Például a huszadik századi tudományfilozófus és szociológus Otto Neurath úgy gondolta a racionalitásról (és a tudományról meg más dolgokról is), ahogy ez olyan, mint egy hajó, amit a vízen kell átépítenünk: nem jöhetünk le a hajóról, nem léphetünk ki belőle, de ez nem jelenti azt, hogy nem is változtathatunk rajta.
A racionalitásra eszerint nem úgy kell gondolnunk, mint amit jó előre ismerünk és a többieknek csak le kell nyomni a torkán, hogy ők is megértsék. A racionalitás inkább olyasmi, amit a többiekkel és a világgal folytatott interakciók során folyamatosan újragondolunk, revideálunk, átalakítunk.
Meglehet, hogy egyfajta racionalitásfelfogás tökéletesen működik egy adott környezetben, de ha találkozunk egy másik kultúrával, amelyben úgy tűnik, máshogy gondolkodnak mint mi, de mégis elboldogulnak valahogy, talán tágíthatjuk a racionalitásfogalmunkat. Vagy megpróbálhatjuk egy párbeszéd keretein belül összehangolni a miénket az övékkel. Ha pedig rájövünk, hogy a sajátunk valamiért nem működik tökéletesen, akkor újragondolhatjuk.
Egyszóval azt gondolom, a racionalitás egy rettenetesen fontos dolog, de nem szabad úgy gondolnunk rá, mint amit éles határok választanak el az irracionalitásról. A racionalitás inkább egy folyton alakulóban lévő dolog, amit még nem ismerünk pontosan, és ami inkább vezérfonalként kell, hogy szolgáljon a számunkra, nem pedig megmásíthatatlan szabályrendszerként.