Sok mindenben nem értünk egyet. A filozófiai vitáktól, a dühös facebook - vagy épp Filófaktor ;) - kommenteken keresztül a vallásháborúkig minden azt mutatja, hogy az emberek a legalapvetőbb kérdésekben sem képesek megegyezésre jutni. Ez persze nem nagy újság, amióta világ a világ, vannak nézeteltéréseink. Érdekes módon azonban az egyet nem értés jelensége (az angol "disagreement"-et próbálom ezzel a csodás szóösszetétellel fordítani) nagyon komoly filozófiai problémákat vet fel. Egyesek szerint még a tudás lehetőségét is kétségbe vonja.
Persze a legtöbb egyet nem értés még a filozófusok szerint sem túl érdekes. Ha egy Harry Potter fan azt mondja nekem, hogy hét Harry Potter könyv van, én meg erősködöm, hogy hat, akkor világos, miért áll fenn a véleménykülönbség. Az egyikünk birtokában van egy olyan információnak, aminek a másik nincs.
Úgyszólván, az egyikünk episztemikus (azaz ismeretelméleti) fölényben van a másikkal szemben, az egyikünk a másik - mondjuk így - "episztemikus feljebbvalója". Ha a másik is hozzájutna ahhoz az információhoz, amivel az egyik rendelkezik, ha tehát a vitázó felek episztemikusan egyenrangúak lennének, mindjárt egyet is értenének.
Az érdekes helyezek azok, amikor episztemikusan egyenrangú felek között van egyet nem értés, vagyis amikor két egyformán okos ember ugyannak az információnak van birtokában és mégsem értenek egyet. Hogyan lehetséges ilyesmi? És milyen ismeretelméleti következményei vannak az ilyen fajta egyet nem értésnek? Sokak szerint nagyon is komolyak.
Lássuk először, hogy pontosan miben áll két ember számára episztemikusan egyenrangúnak lenni. Ehhez tulajdonképpen két dolog kell: 1. a két embernek ugyanazokat a bizonyítékokat, evidenciákat, érveket és ellenérveket kell ismernie, 2. ugyanazzal az episztemikus kompetenciával kell rendelkezniük, azaz ugyanolyan jól kell tudniuk következtetni, ugyanannyira kell hajlamosnak lenniük a tévedésre, egyformán részrehajlás-menteseknek kell lenniük, stb.
Egy szóval ugyanazt kell tudniuk a világról és egyformán jól kell tudniuk gondolkodni (vagy épp rosszul, hiszen egyformán ostoba emberek is lehetnek episztemikusan egyenrangúak).
Persze lehet vitatkozni azon, hogy vajon két ember lehet-e pontosan ugyanabban az episztemikus szituációban, lehet-e pontosan ugyanannyira tájékozott, jól informált, világos gondolkodású, stb., ahogy arról is lehet vitatkozni, hogy két ember lehet-e pont ugyanolyan magas. Mivel az előbbi vitának pont annyi értelme van, mint az utóbbinak, ezért inkább nem foglalkozom egyikkel sem.
Mármost hogyan lehetséges, hogy két episztemikusan egyenrangú ember nem ért egyet valamiben? Lehetséges ez egyáltalán? Gondolhatnánk, hogy nem: ha két ember valamiben nem ért egyet, akkor ott az egyik vagy hülye (nem ugyanazokkal az episztemikus képességekkel rendelkezik, például rosszabbul következtet) vagy nem tud valamit, amit a másik igen. Ha pontosan ugyanazoknak az ismereteknek vannak a birtokában és egyikük sem hülyébb a másiknál, akkor lehetetlen, hogy véleménykülönbség legyen köztük.
De ez nem tűnik túlságosan meggyőzőnek. Például Albert Einstein és Niels Bohr sok mindenben nem értettek egyet a kvantum-mechanika kapcsán. De azt kell mondanunk emiatt, hogy az egyikük rosszabb fizikus, rosszabb megismerő, vagy szimplán "hülyébb" volt a másiknál? Vagy például ha két orvos ugyanazon ismeretek birtokában nem ért egyet a diagnózisban, biztos, hogy az egyikük rosszabb orvos, vagy általában rosszabb megismerő? Ezt mondani ugyanolyan furcsa volna, mint azt állítani, hogy két egyformán jó sakkjátékos mindig döntetlent kell, hogy játsszon: ha az egyik egyszer megveri a másikat, akkor ő automatikusan jobb játékos lesz a másiknál.
Szóval feltéve, hogy lehetséges episztemikusan egyenrangú emberek között véleménykülönbség: miért érdekes ez egyáltalán? Nos, Sextus Empiricustól, az ókori szkeptikus filozófustól származik az az érv, ami szerint az ilyen véleménykülönbségből következik, hogy tudás nem lehetséges. Hogy miért?
Tegyük fel, hogy te meg én empirikusan egyenrangúak vagyunk és ezt tudjuk is egymásról. Tegyük fel, hogy meg vagyok győződve valamiről, nevezzük X-nek. Erre jössz te, és azt mondod, te meg vagy győződve arról, hogy X nem igaz. Ilyenkor az a tény, hogy te, aki ugyanolyan okos vagy, mint én, azt gondolod, X nem igaz, jó okot szolgáltat arra, hogy kételkedjem X igazságában. Ugyanígy neked is jó okod van kételkedni abban, hogy X nem igaz, azon az alapon, hogy én elfogadom X-et igaznak.
Tehát mindkettőnk számára az a racionális, ha kétségbe vonjuk a meggyőződésünket, és egy semleges álláspontra helyezkedünk, felfüggesztjük az ítéletet. Ha azt nem tennénk, nem ismernénk el a másikat episztemikusan egyenrangúnak, ami irracionális lenne, hiszen feltettük, hogy tudjuk egymásról, hogy egyenrangúak vagyunk.
Mármost Sextus szerint mivel a legalapvetőbb kérdésekben sincs egyetértés a velünk episztemikusan egyenrangú emberek között, ezért aztán semmi mellett sem kötelezhetjük el magunkat, mindennel kapcsolatban fel kell függesztenünk az ítéletünket, és végső soron nem tudhatunk soha semmit.
Ez így önmagában nem túlságosan izgalmas. Úgy tűnik ugyanis, hogy egy ilyen helyzetet könnyű megoldani: egyszerűen több információt, több bizonyítékot, több érvet kell gyűjtenünk és az alapján megmondanunk, hogy kinek van igaza. Röviden: a másik episztemikus feljebbvalójává kell válnunk, és a szkepticizmus veszélye eltűnik.
Leselkedik azonban még egy veszélyforrás az egyet nem értés környékén: mi van akkor, amikor nem a velünk episztemikusan egyenrangú emberek, hanem éppen hogy az episztemikus feljebbvalóink nem értenek egyet? Mit tehetünk, amikor a nálunk okosabb, képzettebb, több információval rendelkező emberek között van véleménykülönbség? Vajon ilyenkor racionális az egyik vagy a másik oldalra állni?
Vegyünk egy példát: nemrég itt a Filófaktoron elég heves vita alakult ki azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy van-e Isten. Vajon racionális a számunkra állást foglalni ebben a kérdésben, vagy inkább fel kell függesztenünk az ítéletünket?
Bryan Frances episztemológus szerint az utóbbi a megoldás. Miért? Nos, általában véve, ha rájövök, hogy egy episztemikus feljebbvalóm nem ért egyet velem valamiben, akkor az a racionális a számomra, hogy elbizonytalanodjak a saját igazamban, és inkább a feljebbvalóm véleménye felé mozduljak el, hiszen jó okom van azt hinni, hogy az episztemikus feljebbvalómnak van valami olyan bizonyíték a birtokában, ami nekem nincs és ami alapján azt gondolja, amit.
Ezt az elvet folyton alkalmazzuk a hétköznapokban. Milyen alapon gondoljuk például, hogy a Föld gömbölyű és nem lapos? A legtöbbünk nem járt a világűrben, hogy megnézze magának, és a szükséges méréseket sem végezte el, adott esetben még fel se ment egy magas helyre, ahonnan látszik, hogyan görbül a horizont.
A legtöbben azért gondoljuk, hogy a Föld gömbölyű, mert tudjuk, hogy vannak emberek, akik velünk szemben elvégezték ezeket a méréseket - akik a földgömbölyűség kérdésében episztemikusan feljebbvalók, mint mi - és ők úgy gondolják, hogy a Föld gömbölyű. Ennek tudatában racionális a számunkra elfogadni, hogy a Föld gömbölyű, és teljesen irraconális lenne azt állítani, hogy lapos.
Vagy vegyük az oltás-ellenzőket. Pontosan tudják, hogy vannak episztemikus feljebbvalóik - orvosok -, akik sokkal-sokkal több időt és energiát fektettek a védőoltások kutatásába, akiknek több bizonyíték, szaktudás és érv áll a rendelkezésére, mint nekik, mégis kitartanak amellett, hogy ezeknek az episztemikus feljebbvalóknak nincs igazuk és az oltások károsak. Joggal gondolhatjuk, hogy ezek az illetők irracionálisan járnak el.
De mi a helyzet a "van-e Isten?" kérdéssel? A helyzet az, hogy itt is vannak episztemikus feljebbvalóink, akik sokkal-sokkal több időt töltöttek a kérdés kutatásával, mint mi - ők az ateista és teista vallásfilozófusok, fizikusok, stb.. Több könyvet olvastak, többet gondolkodtak, több érvet ismernek, egyszerűen jobban, mélyebben ismerik a kérdést, mint mi. A baj csak az, hogy ezek az episztemikus feljebbvalók nem értenek egyet egymással: az egyik csapat azt mondja, van Isten, a másik, hogy nincs.
Mindkét csapat sokkal jobban ért a kérdéshez, mint én, mindketten episztemikus szempontból fölöttem állnak. Akkor hát mi számomra a racionális eljárás? Elkötelezhetem magam valamelyik álláspont mellett? De ha így tennék, nem lennék ugyanannyira irracionális, mint az oltás-ellenesek és a lapos-föld hívők? Hiszen ugyanúgy volnának emberek, akik ismerik az összes rendelkezésemre álló érvet és bizonyítékot, sőt még többet is, akik jobban értenek nálam a kérdéshez, de én mégis ragaszkodom a saját véleményemhez. Ha ez az oltás-ellenesek esetében irracionális, akkor ebben az esetben miért nem az?
Ha viszont irracionális elköteleznem magam bármelyik álláspont mellett, akkor föl kell függesztenem az ítéletemet. Ez eddig rendben is volna, csakhogy - mondja Frances visszhangozva Sextus Empiricus álláspontját - minden lényeges kérdésben vannak episztemikus feljebbvalóink - jellemzően filozófusok -, akik nem értenek egyet egymással. Egyformán okos filozófusok érvelnek amellett, hogy vannak objektív értékek és amellett, hogy nincsenek. Amellett, hogy léteznek fizikai tárgyak és amellett, hogy nem. Amellett, hogy létezhet biztos tudás és amellett, hogy nem. Szó szerint mindenről.
Mit lehet erre mondani? Először is lehet azt állítani, hogy ezek a véleménykülönbségek nem az érdekes fajtából vannak. Hiába episztemikus feljebbvalónk mind a teista, mind az ateista filozófus, ők egymással nem egyenrangúak episztemikusan. Lehet, hogy a teista filozófus többet tud az istenérvekről, mint én, de attól még lehet hülyébb, mint az ateista. Ilyen körülmények közt pedig nem irracionális az ateista mellett elköteleződnöm.
Igen ám, de hogy állapítjuk meg, hogy az episztemikus feljebbvalóink közül ki a hülye? Ehhez meg kell tudnunk először is, hogy kinek milyen érvek és bizonyítékok állnak a rendelkezésére, és azokból ki mennyire jól következtet. De nem jelenti ez mindjárt azt, hogy nekünk magunknak is szakértővé kell válnunk? És tehát, hogy amíg nem tudjuk olyan jól a metafizikát és vallásfilozófiát, mint a legelismertebb filozófusok, addig fel kell függesztenünk az ítéletünket?
Egy másik lehetőség azt mondani, hogy ezekben a kérdésekben nincsenek episztemikus feljebbvalóink. Például mondhatjuk, hogy mi olvastuk Rudolf Carnap írásait és tudjuk, hogy a metafizikáról, objektív értékekről, Istenről szóló beszéd értelmetlen, tehát nem is lehet róla többet vagy kevesebbet tudni. Igen ám, csakhogy vannak episztemikus feljebbvalóink, akik szintén olvasták Carnapot, sőt többet is, és ők nem értenek egyet abban, hogy Carnapnak igaza van-e. Ha ennek ellenére kitartunk amellett, hogy Carnapnak igaza van, és nem függesztjük fel az ítéletünket, nem járunk el irracionálisan?
Általában véve erősködhetünk, hogy egy adott témáról nincs értelme vitatkozni, de akkor is ott a kérdés: milyen racionális alapunk van ezt elfogadni, ha vannak episztemikus feljebbvalóink, akik nem értenek egyet abban, hogy van-e értelme vitatkozni a kérdésről, vagy nincs.
A harmadik megoldás tagadni, hogy az episztemikus feljebbvalók véleménykülönbsége miatt mindjárt fel kell függesztenünk az ítéletünket. Szerintem végső soron ez volna a jó megoldás. De hogy pontosan hogyan és miért, azt nehéz megmondani. Elvégre a legtöbb esetben ez egy teljesen jogos álláspontnak tűnik.
Ha a fizikusok, matematikusok, vagy akár irodalomtudósok nem egyeztek még meg arról, hogy mondjuk X vagy Y elmélet igaz-e, akkor a számunkra, akik nem vagyunk fizikusok, irracionális elköteleződni akár X, akár Y mellett. Nem világos, hogy ez az elv miért nem alkalmazható a "van-e Isten?", "vannak-e objektív értékek?", vagy a "vannak-e fizikai tárgyak?" esetében.